Avagy miért tart néha olyan sokáig felfedezni a gyerekkorban bekövetkezett károsodásokat

Mind az anya- lánya kapcsolat komplexitásának és központi helyének szövetségéből adódik  , hogy  sok nem szeretett vagy nem jól szeretett lány későn fedezi fel sebzettségét és annak forrását. Sok nő már a 30-as, 40-es, 50-es éveiben jár - de akár sokuk már anya és nagymama is - mire elkezdik megérteni, hogy az ahogy anyjuk gyerekként kezelte őket , hogyan hatott és hogyan formálta és formálja életüket.

Hogy honnan tudok róluk?  - A Mai Pszichológiából, a Facebook-ról, email-ekből. Legtöbbjük ugyanannak a kérdésnek a különféle variációival kezdi : Hogy nem tudhattam erről eddig?

A nem szeretett lányoknak egy része - mint ahogy én is - már nagyon korán rájönnek,  hogy nem szerették őket. Már azelőtt tudják mindezt, mielőtt szavakba tudnák foglalni. Nem voltam több három, négy évesnél, mások azt állítják, már öt, hat, hét vagy nyolc évesen tudták.  Ezek a lányok nem tudják, hogy anyjuk miért nem kapcsolódik hozzájuk; valójában valószínűleg magukat vádolják azért, mert valami rosszul sült el. Továbbá az észlelésük, érzékelésük folyamatosan arra vezeti őket, hogy olyan lányok legyenek akiket az anya szeretni fog és ezt a folyamatot nem tudják leállítani.  Mindazonáltal ott mélyen belül nagyon jól tudják, hogy ahogy idősebbek lesznek, el fognak kezdeni küzdeni a problémával. Különösen figyelj arra a szóra, hogy "elkezdeni" , hisz ez egy hosszú folyamat, még terápiával is.

Miért is van az anya seb tagadva és ésszerűsítve

Vajon mi állhat egy lány útjában, amitől nem lát rá anyja bántó, romboló és akaratos viselkedésére? Részben maga a tény, hogy a kisgyereknek szüksége van anyja szeretetére és jóváhagyására, ami egy kicsinek egy része és egyben egy darabja. Ennek a szükségnek nincs lejárati ideje; még felnőtt korban is kitart és talán egész életünkben.

A következőket egy lány írta reflektálva anyja halálára.

" A halálos ágyán feküdt és valaki ezt kérdezte tőle ' El akarod mondani Lindának, hogy szereted?'  Az anyám így válaszolt, 'nem' , természetesen racionálisan fogtam fel a viselkedését mert jobbnak tűnt úgy , minthogy azt gondoljam "nem voltam szeretve". Éveken át racionálisan álltam, (ésszerűsítettem) a viselkedését, de ez soha nem segített a fájdalmamon. Elmondanám az embereknek, azért viselkedett így, mert ő maga is "beteg" volt, mert egy elkülönült, közönyös anya mellett nőtt fel, mert bántalmazták ... Alig sírtam mikor elment, viszont többet sírtam, mikor egy szeretett kutyát kellett eltemetnem. Hogy miért "ésszerűsítettem"? Ki szeretné azt, hogy bárki más tudja, hogy az anyja nem szerette? Úgy gondolom, valahol azt éreztem, ha az anyám nem szeretett, hogy szerethetne más?"

Az a félelem - hogy az anyjának végül is igaza van és ő szerethetetlen megalapozza a lány tagadását. Összekeverheted ezt azzal a szégyen érzéssel, hogy "én vagyok az egyetlen lány a világon, akit az anyja nem szeret" - egy könnyű következtetés, amit elérhetünk - amikor a kultúra nem csak az anyaság idealizálásáról prédikál, hanem  kiáll amellett, hogy az anyai érzés "ösztönös", miközben egyáltalán nem az.

Próbáljunk találni egy okot!

Mivel a gyerek világa kicsi, és a benne zajló kapcsolódások és interakciók ismerősek számára, a legtöbb lány kezdetben normálisként fogadja el azt, ahogy az anya bánik vele. Az a tény pedig, hogy az anya nem csak irányítja ezt a kicsi világot de azt is végig ő diktálja, hogyan legyenek a cselekvések, az interakciók megértve, csak megerősíti mindezt. A kemény szavak, a fenyítések, bírálatok mind "fegyelemként" vannak címkézve, amik mind "szükségesek" ahhoz, hogy felépüljön a lány személyisége. Még akkor is, ha az anya a házon, családon belül más gyerekeket máshogy kezel, a lány valószínűleg azt fogja hinni, hogy ez valószínűleg az ő hibája, hogy ő így van kezelve, a testvér pedig másképp. (erre konkrét példa is van!) - és mindemellett még azért reménykedik, hogy valahogy meg tudja változtatni a dolgokat. Az erőlködés, hogy legyen már értelme a dolgoknak, - főleg kamaszoknál és fiatal felnőtteknél, akik nem kérnek segítséget, támogatást barátoktól vagy terapeutától - érzelmileg felfokozottá és összezavarodottá teszi őket; és egy lány évekig élhet a mintáiba ragadva, ahogy egy másik lány írta:

" Az anyám felém tanúsított viselkedését egész életemben racionalizáltam, egészen 37 éves koromig, a múlt évig. Egy okot akartam találni  a viselkedésére, amire az agyamat ráállíthatom. Úgy gondolom soha nem akarod majd beismerni, mi zajlik ha olyan reménytelenül és kétségbeesetten vágysz az anyád szeretetére."

Néha , az ébresztő , - abban a pillanatban, amikor a racionalizáció és a  tagadás megáll - akkor jön, amikor a fájdalom elutasítását már sokkal nehezebb elviselni, vagy a lány saját viselkedési mintái egyben válaszként a gyerekkori traumákra megbosszulják a pusztítást és még nagyobb pusztítást végez. Ez Deidre-nél is pontosan így történt, akinél az 'AHA'- élmény a 30-as évei végén jött.

" Két komoly kapcsolatban voltam, mindkettőben bántalmaztak. Elhagytam azt a férfit, aki érzelmileg bántalmazott és elérte, hogy egy senkinek érezzem magam - pontosan ahogy az anyám is tette - és hozzámentem egy másikhoz, akiről azt hittem, más. Nem volt az. Mikor végre összeházasodtunk, minden mozzanatomat kontrollálni akarta - ahogy az anyám is tette, - és a lelki bántalmazástól továbblépett a fizikai fenyegetésekig. Felgyulladt egy lámpa a fejemben. Elmentem terápiába és végre átláttam a mintát; visszamentem mindig anyához. az anyám letagadta, így mikor elváltam, elváltam az anyámtól is. Szomorú ezt mondani, de a kapcsolatunk a tagadásban nőtt, és már nem tudta túlélni az igazságot. Nem engedte volna soha és soha nem jött volna vissza."

Néha ez egy harmadik bizalmas - egy barát, egy szerető, vagy egy házastárs ,-  aki felnyitja az ajtót, hogy lássuk a mintát, ahogy Jenny története igazolja:

"Azzal a férfival éltem, akivel végül össze is házasodtunk, mikor meghívtuk az anyámat vacsorára, hogy megünnepeljük, hogy megkaptam a diplomám. A párom már találkozott vele, de nem egy ilyen intim szemtől szembe helyzetben. Ugyanaz a régi dolog volt vele,  hozzám fordult és így szólt: "Ez valamiféle "Verjük össze Jennt" nap volt? Azt hittem ünnepelünk." Ezek után belekezdett. Kritizált össze-vissza, pocsék dolgokat mondott rám - a lakásom ápolatlan, rendezetlen, meghíztam, és wow, valóban sikerült befejezned az iskolát? - vágta nekem mire könnyekben törtem ki mivel észrevettem hogy már hozzászoktam, hogy ő ilyen, így gyorsan felitattam a könnyeim. A párom arra bátorított menjek el terápiába és megtettem. Sajnos az anyám semmiért nem akar felelősséget vállalni, így már egy ideje elidegenedtünk egymástól. Kár! Milyen kár!"

A tagadás és a csend kódja

Természetesen több minden van, ami a tagadás táncát táplálja. Minden gyermek valahol illeszkedni szeretne, a nem szeretett lány pedig úgy érzi, habár ő különálló, egy valahova tartoznia kéne, és ez a család, az otthon, így nem valószínű, hogy bárkivel is meg fogja osztani az érzéseit, különösen ha úgy érzi - és úgy érzi, - hogy ő az egyedüli lány a Földön, akit az anyja nem szeret. Ami ebben az egészben irónikus, a lány nem teljesen gondolja rosszul; habár kimozdul az élet színpadáról, ahol "ugyanolyan szeretne lenni mint mindenki más" , nem biztos, hogy mindig rátalál a megértő közönségre. A racionalizációt a többi embertől jövő válaszreakciók is táplálják - azok, akik azt mondják neked, ahogy nekem is mondták, "Nem lehetett olyan rossz, hiszen valahogy felnőttél." vagy " Hagyd abba a panaszkodást. Etettek, öltöztettek, vagy nem? ". Az én, amúgy nem épp tudományos rálátásom az, hogy az emberek annyira nagyon azt akarják hinni, hogy a szeretet állandó, feltétlen és soha nem hullámzó - adott, mindannyian tudjuk, hogy a világban nehéz kapni és még nehezebb megtartani, így nagyon ellenállnak annak, hogy feladják ezt a hitüket. Egy nem szeretett lány  története kétségbe vonja és próbára hívja ki a mindigszerető anya pasztell-színű képét.

Hangoztatni és felismerni az anya viselkedésében rejlő igazságot sokszor még keményebb feladat mikor más családtagok megnehezítik a folyamatot a tagadással, ahogy egy lány írta:

" Az anyám viselkedését a testvéreim még mindig mentegetik, utálják és robbanékonnyá válnak amikor megemlítem. Az anyám maga is és az egész család azzal mentegeti, hogy a saját gyerekkora áldozataként festik le. Én épp ezért még mindig naponta megkérdőjelezem önmagam kifejeződéseit és gondolatait, kételkedek mi jó és mi rossz. Még mindig attól félek, hogy valahogy büntetve leszek azért, amit az anyámról gondolok. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy bízok a szétkapcsolódásban és a biztonság hiányában, amit mindig is tapasztaltam, de ez nehéz, mert még mindig újra és újra megkérdőjelezem a kifejeződéseimet, akkor is, amikor azok tényleg valósak."

Mivel a nem szeretett lány egész életében próbára volt téve a családi dinamikával szemben, sokszor megkérdőjelezi az észleléseit, érzékeléseit és a megértést. Azért, hogy elengedjük magát a tagadást, fel kell emelnie magát az önmagában való hit kihívásához, ami nem mindig egyszerű.

A tagadás befejezése és önmagunk szembesítése

A pillanat, amikor a lány abbahagyja a tagadást és elkezd figyelni az első lépcső egy nagyon hosszú úton - amelyen kibogozhatja a szálakat, hogyan formálódott viselkedése gyerekkorában és hogyan áll most egy alapos vizsgálat elé. Ez az utazás, önmagunk felfedezésére tett utazás, ami meghazudtolhatja a kronológikus időt , ahogy Gillian tapasztalatai is bizonyítják:

"Racionalizáltam és mentegettem már nagyon apró koromtól kezdve, az egyetlen állandó és nagy kérdés az életemben ami mindig a fejem felett lebegett a következő volt: Mi nem stimmel a családommal? Az anyám hibáztatta az apámat, hogy elrejtse a saját felelősségét, pont úgy, ahogy a múltját is. Most, 25 évvel a halála után, most fedeztem fel, hogy sose ismertem az anyámat se nőként, se emberként - csakis úgy mint rosszul működő, hatástalan szülőt, aki a saját fájdalmait továbbadta a gyerekeinek. Bár a tanácsadóm szerint, fontos, hogy ne tartózkodjunk sokat a múltban, azok a dolgok amiket az anyámról a halála óta tanultam, megértést hozott, és bár nem bocsátottam meg, elkezdtem összerakni a puzzle darabjait. Ami igazán meghökkent az az, hogy mennyire olyan vagyok, mint ő, miközben azzal töltöttem az életem, hogy utakat kerestem, hogy lehetnék teljesen más, másképp. Sok mindent még nem értek, de már ez is segít a fejlődésben."

Ahhoz, hogy megbékéljünk magunkkal és a tapasztalásainkkal önmagunk iránti részvétet, intuíciót és lelkierőt igényel,- amit, a tagadás természetesen nem - és egy döntést arról, hogyan is fogjuk használni és feldolgozni mind az információt és a tapasztalást. Ezt Laura megértette végül:

"Racionalizáltam az anyám viselkedését egész életemben. Mindig volt egy felmentésem vagy racionális magyarázatom arra, miért mondott és miért csinált dolgokat. Ez arról szólt, hogy önmagamat lekicsinyeltem mert ha volt egy "ok"  a viselkedésére, az valahogy OK volt. Végül miután  sikerült kijutnom önmagam hibáztatásának bűvös köréből és a New Age szemetei közül amik a megbocsátásról szóltak, az őszinteség és a kiszámíthatóság mellett döntöttem. Amíg racionalizáltam vagyis mentségeket kerestem a viselkedésére, nem számoltam azzal, mit tett ez velem, elnézve hogy ez így oké, minden oké, hiszen nem is érdemelhettem mást vagy jobbat. AHA! Ez beletelt egy kis időbe - most vagyok 59 éves. Én is anya vagyok így már fáradt vagyok ahhoz hogy a piedesztálon legyek, vagy akár az árokban."

A nem szeretett lány amint kilép a tagadás táncából, nem csak az anyját fogja újra látni, de magának is meg fogja adni a lehetőséget hogy önmagát meglássa önmaga teljességében, nem elhomályosítva a kétségekkel és a szégyennel. Sokaknak ez egy kemény út, de reményteli ahogy Alica írja:

" Tele vagyunk mindannyian kétségekkel és bizonytalanságokkal, hogy szeretni magunkat és bízni magunkban, hinni, hogy érdemesek vagyunk az életre,  oly nehéz. Olyan sokáig hittük, hogy a baj bennünk él. Ma anyaként nincs olyan dolog, amit ne tennék meg a gyerekeimért, és nem fogok tenni rá árcédulát. A gyerekeim feltétel nélküli szeretete mutatta meg, hogy sokkal több mindenre képes és erősebb ember vagyok, mint azt bármikor hittem."

A tagadás tánca sok apró impulzusból születik, amit az a szükség fűt, hogy a nő, aki apró életünk központi figurája szeressen és támogasson minket. Ez egy tánc, ami segít nekünk tán tovább menni egy ideig, de mikor a zene megáll és mi visszatükrözzük a csendet, ez annak a pillanata amikor elkezdjük magunkat újra elképzelni és újraalkotni, - nem az ő álmait, hanem most már elsősorban a hozzánk tartozókat.