Vársz, tán beszélned neked sincs kivel, ezért torpedózol engem, beszélgetnél velem, vagyis beszélnél hozzám, hallgatnálak csendesen, gyomromban tán apró csomó-sereg terem. Mit gondolsz? Újra  a csapdádba lépek? Körötted, már ennél  jobban félek, és hogy mi van velem, igazán, sose…

Figyeltél rám mindig, nem hagytál egyedül, pedig a lelkem gyakran elmerül, elmerül, nincs érzés mi felszínen tartsa, a szívem lassan már fekete, nem tiritarka, mert a hosszú hétköznapokon minden el van takarva, a lélek nem őszinte, belülről graffitiket fest a falakra, és mit kiáltana senki se…

Csak írtam, belepett az éjszaka, távol voltál tőlem és nem kerültem már haza, bolyongtam utcákon, hideg volt és kihalt mind, azt mondtad, szeretsz, egy téboly, régi csapda, s én azt hittem, anyára találtam megint. Ma már tudtam, ez csak a régi csapda, mélyre süllyedek az érzelmi…

Valóság vagy képzelet vagy? A pillanat elfagy? Megfagy? A félelmek elragadnak? Rád pillantok, szemeink találkoznak. Valóság ? Vagy képzelet vagy?   Valóság vagy, megragadlak, hangod lágy, értem, hallak, ki messzi, az képzelet csak, hangod közel zeng falamnak, beengedlek, valóság…

Miért nem szólsz egy szót se? Cseszd meg, miért kerülsz? Kerülsz mert nem bírod a sötétet, kerülsz mert lelkem a szürke mindennapokba merül, sötétségbe vágyik, az alvás szinte mint maga a halál, akkor végre, többé semmi, semmi se fáj. Nem fáj a szótlanság, nem fáj a magány, nem fáj, hogy…