Ez pedig egy megtévesztően egyszerű kérdés , mely megcáfolja a felszín alatt meghúzódó fájdalom mélységét: Miért nem szeret az anyám? 

Ez volt az a kérdés, ami éjszakákon át ébren tartott a szobámban és a vágyam, hogy választ találjak a kérdésre, legalább annyira szükséges és égetően fontos volt, mint ami a lovagokat inspirálta a Szent Grál keresésében. Ha meg tudnám válaszolni a kérdést, tudnám, hogy mit kéne tennem és minek kéne lennem, hogy megkapjam a szeretetét. Az egész problematikája az, hogy a kérdés láthatatlan alapja egy sötét, mély lyuk teletöltve félelemmel és szégyennel, hiszen, a gyerek világa, amiben benne él, egészen apró és az anyja irányítja, és a válasz, ami legkönnyebben felszínre jön, így hangzik : Azért nem szeret, aki vagyok. Nem szeret, mert én én vagyok.

Nem tudtam akkoriban, hogy a világban annyi kislány ugyanígy hánykolódik és forgolódik, miközben ugyanezt kérdezgetik maguktól, hogy végre szerethetők lehessenek az anyjuknak. Úgy gondoltam, én vagyok az egyedüli.

A kérdés, még kiélezettebbé és sürgősebbé válik, amikor a nem szeretett gyerek azt észleli, hogy anyja egy másik gyereket a háztartásban tud szeretni, ahogy egy 52 éves nő bizalmasan megosztotta velünk:

"  6 éves voltam, mikor a húgom megszületett, és emlékszem, úgy éreztem, mintha egy fal omlott volna rám, betemetett volna és szinte nem bírtam lélegezni, ahogy elnéztem ahogy anyám énekel, gügyög neki, mosolyog rá és gyengéden érintésekkel mosdatja meg a zuhany alatt. Velem soha nem bánt így. Próbáltam cukibb, édesebb lenni azt remélve, hogy ugyanúgy fog szeretni mint a húgomat, de nem működött. Soha többé."

A félelem, a szégyen, és igen, az ijesztő  de kész válasz a kérdésre folyamatosan megtartja a nem szeretett lányokat ebben a kérdésben a gyerekkortól kezdve sokszor egészen a felnőttkorban is. Az  a szükség, hogy anyjuk szeresse és támogassa őket benne tartja őket abban, amit én a "tagadás táncának" hívok; kifogásokat keresnek, racionalizálják, és félrenéznek arról, ahogy az anyjuk bánt velük, figyelmen kívül hagyják, hogy ez milyen hatással van ez rájuk. És mialatt sérültek és szenvednek, és akaratlanul fenn tartják a fájdalom körforgását, sokszor az önutálatig jutnak. Nem tudatosan, de mégis elfogadják a kérdésre a választ, amit nem tudatosan kérdeztek, vagyis: Miért nem szeret az anyám? Azért mert az vagyok, aki. Nem szeret, mert én én vagyok.

Egy nő, jelenleg a 60-as éveiben, így emlékszik arra, hogyan is működött ez az életében:

"Úgy menekültem meg attól a tudattól, hogy nem szeret, hogy mentségeket, kifogásokat kerestem a kegyetlenségére, és igen, kemény és kegyetlen volt velem. Akkor úgy gondoltam, ez azért volt, mert az ő gyerekkora is kemény volt, és neheztelt rám azok miatt az előnyök miatt, amik közé születtem. Nem tudtam szembenézni azzal a ténnyel, hogy féltékeny volt és sajnált tőlem mindent. Ennek ellenére mindig azon dolgoztam, hogy a kedvére tegyek, de ez sose hozta meg a kívánt eredményt. Sose éreztem jól magam a bőrömben, soha aztán. 50 voltam, mikor meghalt és nem hagyott rám semmit, még egy teáscsészét sem. Döbbent voltam de ezzel együtt végre ráébredtem mindenre. Terápiába jártam és felfedeztem azt, ki vagyok. 50 év. Ennyi évbe telt, hogy megértsem, érdemes voltam a szeretetre." 

S hogy mi is a probléma a kérdéssel? 

A kérdés egész logikusnak hangzik,  de a valóság az, hogy nincs válasz rá, - még olyan fajta válasz sincs, mely engedélyt adna a lánynak, hogy kigondoljon egy cselekvési tervet, arra amit valójában szeretne elérni. Az anyák időnként különféle okok miatt nem szeretik a gyerekeiket, vagy egyáltalán nem. Az, hogy ráfókuszálunk a kérdésre, nemcsak reményeket csalogat elő - azt gondolva, hogy talán változhatsz úgy hogy szerethető legyél neki - de táplálja azt az elhibázott, önfejűségből fakadó hitet is, hogy rólad szól és arról, aki te vagy. Nem így van. Róla szól és arról, hogy ő ki. Ezt a legnehezebb egy lánynak észrevenni és meglátni, mert magában foglalja mindezt a bűnt és szégyent, ami a kérdést körüllengi. Mindezek után, mindenki tudja hogy minden anya szereti a gyerekeit, nemde?

Amit én központi konfliktusnak gondolok - hogy van a lány , akinek folyamatosan szüksége van az anya szeretetére és támogatására , és van az a lány aki egyre jobban tisztában van és tudatában van annak, hogy anyja hogyan sebesítette meg, és van ennek a kettőnek a szemben állása, egymásnak feszülése melynek következében a lány benne ragad a kérdésben, és még mindig keresi a választ, mely által minden napvilágra kerülhet.  Ahogy egy lány írta:

" Olyan ez mind a hegesedő seb, amit elkezdek lecsipkedni. Akarom, hogy legyen egy racionális válasz arra, hogyan és miért nyomott le és tagadott meg.  Szeretném tudni az okát, miért választotta azt, hogy bánt ahelyett hogy táplált volna. ( megjegyzés: értem itt érzelmileg! )  Biztosan kell lenni egy válasznak vagy oknak. A terapeutám mindig azt mondja, hagyjam menni, engedjem el, de valahogy még nem tudom, még mindig nem. Eljön valaha az a pillanat, amikor el tudom? (a nagy kérdések!!!!)

A válasz az, hogy a pillanat el fog jönni, de magadnak kell ezt megtörténtté tenni.

Miért kell megállnod és nem kérdezned többé

A gyógyuláshoz vezető valódi úton egy másik kérdést kell felvetnünk magunknak: Az ahogy az anyám velem bánt - a szeretet és a támogatás hiánya amit tapasztaltam - hogyan formált engem?

Arra fókuszálva, miért nem szeretett tán hozhat egy AHA-élményt, oh, szóval nárcisztikus vagy talán  borderline, és tán elkezded azt gondolni, hogy végre értelmet nyert egy kaotikus és frusztráló, zavart gyerekkor, de ez nem segíti elő a gyógyulásod. Amíg a miértekben ragadsz, addig csak ülsz fenn az óriáskeréken és nem tudsz ránézni arra aki valóban számít: TE!

Ezért lesz az első lépés kifelé az, hogy hagyd a kérdést menni.