.... .

Emlékek sodorják el az agyam. Emlékszem, amikor oda akartál ültetni és festegetni a körmöm. Ott könyörögtél, hadd lakkozd ki a körmöm. Fene tudja, miért de ez neked nagyon fontos volt. Az, hogy hogy vagyok nem érdekelt, de kifejezetten utáltam, mikor hoztad a lakkokat és festegetted a körmöm, amiben te akkora örömödet lelted. Én csak örömet akartam szerezni, azt hittem akkor majd szeretsz. Arra vágytál, csajosabb legyek, más legyek, másmilyen lányt akartál és fájt hogy nem lettem az. Kezdetben bő pólókat, pulcsikat aggattál rám ... aztán évek múlva azt mondtad, mennyire megbántad, mert hogy Te is anno fiatalon nagy lógó zsákokat hordtál - Te azért hogy elrejtsd az akkori soványságod, vajon én meg azért hogy elrejtsem a .... - a testem, na, és akkor is mindent mamára fogtál. Mert a mama mondta mindig hogy minden bő legyen, meg ne szorítson, meg inkább lógjon. Baszki, majdnem 40 voltál már és még mindig az anyád diktált, már saját gyereked volt, de az anyád diktált. Persze igen, hordtam, amit mondtál, aztán változtak az évek, ahogy idősödtél úgy alakult ki a stílusod, amolyan sportosan nőies. Mindenki rólad áradozott, hogy milyen jó stílusod van. Így kezdtél el engem szégyellni, mígnem ez ki is szökött a szádon, bár nem emlékszel rá. Bárhová mentünk, kullogtam utánad, mint egy utolsó senki. Azt mondtad, úgy vonulunk, mint a cigányok. Aprónak éreztem magam melletted és jelentéktelennek. Minden vásárlás pánikos zokogásba fordult melletted, szartál bele mi van velem, akarom e én ezt a cirkuszt egyáltalán vagy a tömérdek ruhát ( nem akarom, ma se ez az értékrendi prioritásom, sőt ) csak hordtad a ruhákat, igazgattál, tapogattál, csíptél. egyszerűen túlingerelt a külvilágom és ha elsírtam magam, még inkább lebasztál. Pedig annyira igyekeztem magam megtartani, mindent benntartani, de idővel már remegtem.  Lassan tizenéves lettem, és csak néztelek milyen abnormálisan utálod magad, hogy napi 6-szor állsz mérlegre, sanyarogsz, büszke vagy, ha csak folyadékon élsz, azt hittem, úgy normális. Amikor eljártam futni, közölted, hogy este menjek, mert akkor nem lát senki. Akkor én ennek nem éreztem súlyát, évek teltek mire terápiában kiderült hogy ez sértés. Máskor meg azt magyaráztad, ha nem sminkelünk, úgy nézünk ki mint a hullák. Van aki smink nélkül is szép - magyaráztad - de se én, se te nem tartozunk ide - mondtad. Emlékszem a szerencsétlen próbáimra az alapozóval - sose tanítottál rendesen - csak ámultál hogy nézek ki, és törölted le rólam a "maszk" felét. Számodra mindig is fontos volt a maszk, kívül, mert hogy az eltakarja majd ami belül csak elfelejted, Kedves, hogy nem csak én mint a lányod, élnek emberek körülötted, akik átlátnak a szitán meg a kiló sminken.

Aztán eljött az idő, amikor egyre erősebben meg akartam törni az uralmadat. Addigra már épp annyira gyűlöltem magam mint téged. Ott álltam a szekrénynél és elkezdődtek a valós kemény, cirkuszok, a verbális, a lelki bántalmazás minden formája, ordítottál velem, a szemed lángolt, a tekinteted égetett, én rettegtem. Ott az ablak, nem tudsz hova menekülni - nyomtad a gyomromba a követ napról napra és bár az ablakon nem ugrottam ki, ütöttem. Oh hányszor ütöttem oda, amikor már nem bírtalak elviselni, de csak én szívtam. Nagy - amúgy gyakran vörösre festett - karmaidat éreztem a bőrömben vagy tépted a hajam, én meg ütöttelek, kitartóan, de be voltam zárva és senki se segített. Egyedül a ruhásszekrény érezhette azt a merő fájdalmat amiben éltem.

Aztán az évek elteltek és nem, nem festem a körmöm, sajnálom. Nem is sminkelem magam, miután nem egyszer és nem kétszer elered a könnyem bárhol, mikor ülök a buszon és nézem kinn az esőt vagy  pánikban járkálok a buszpályaudvaron és egyre inkább ömlik a könnyem és egy egyszerű szempillafestéssel is horrorfilmbe való lennék. Ezt érted el, Kedves, hogy bárhol bármikor útnak eredhetnek a könnyeim, nem mindig vagyok mosdó közelében, szóval a szempillám se festem már. Mindig is utáltad magad és hiába akartál - megjegyzem kegyetlen erőszakkal és megszégyenítéssel - belőlem igazi csajt csinálni, nem jött össze. Sokáig sok mindent kiálltam, megtettem, amivel örömet szerezhettem neked, kis lelkem arra vágyott hogy talán megszeretsz, megszeretsz ha sminkelek, megszeretsz, ha körmöt festek,, megszeretsz ha mint a lányod, normális leszek, "lányként", de ez a nap nem jött el. Soha nem volt elég bármit tettem, így hosszú évek alatt megtanultam, hogy sose fogsz szeretni. Hiába ügyelek annyira, hogy öltözök, milyen kiegészítőket használok, mert az első , mindörökre a kritika marad .... NEM VAGY JÓ.