Kérlek, szólj hozzám, fullasztó a csend,

fullasztó az itt és fullasztó a bent,

fullasztó a magány és fullasztó a kacaj,

a szél fúj és minden port felkavar.

Fullasztó a kék és fullasztó a fekete,

fullasztó a sötétség mély verme,

a lélek levegőre vár e világban,

kiszellőzni a messzi határban.

Fullasztó hangok zümmögése,

hangtalan a hang hümmögése,

zárt ajkaimmal egy dallamot dúdolok,

belül magamnak apró szavakat súgok.

Súgok, de néha kiáltani tudnék,

fenn a magasban repülnek a fecskék,

a szél viszi őket, tolluk megrebben,

utánuk kiáltok az erős szelekben.

Vajon meghallják? - vagy mennek csak előre,

mint az emberek senkivel, semmivel nem törődve,

csak mennek és mennek előre

s nem néznek vissza a hátuk mögötti kőre,

amin társuk könnyedén felbukhat,

elveszhet és keresheti a visszautat,

de a többi csak megy és megy előre,

vissza nem nézve a hátuk mögött levőre.

Az egyedül küzdi tovább útját,

nem néz se előre se hátra,

egyedül halad bele a nagyvilágba.