Családon belüli bántalmazás áldozata vagyok. Zűrös és instabil alapon születtem. Fenntartva a normális és kerek látszatát - milyen jó karácsonyaink voltak, együtt volt a család - ők így emlékeznek. Én máshogy. Emlékszem a könnyeire, ahogy beültünk a kocsiba. Emlékszem, ahogy árasztotta a gyerekkori emlékeit zokogva, emlékszem, mennyire depressziós volt, hogy ott kellett lennie, ha csak karácsonykor is a szüleivel egy kalap alatt. Mama pedig nem kímélte papát. Fejemben a cirkuszok, a hangok elmosódott sora és a könnyei az autóban. Egy mindig vissza-visszatérő történet . Fontos volt neki az a nagy maci, kislányként annyira fontos volt neki, de a nagy maci csak ülhetett a szoba sarkában. Hidegen, ridegen, érinthetetlenül. Aztán a cserépkályha felrobbant és vele a nagy maci is elrepült, elszenesedett, nem volt többé. Szerintem itt szűnt meg benne a kislány, itt szűnt meg benne az érzés, hogy létezik még a világon bármi emberi. Hányszor hallgattam őt a kocsiban zokogva, hogy mama mennyiszer tépte a haját meg odabaszott a fésűvel és hogy ő lószar mamához képest vagy amit ő kapott. Hányszor ültem a kocsi hátuljában elnémulva. Gyűlöltem az egészet, gyűlöltem az egész szart nagymacistól.
Évek teltek, mire rájöttem a jelentőségére. Hamar gúzsba köthette szorongás, depresszió, a halott nagymaci, nem is volt többé maci soha többé az életében. Felnőtt, de csak kívülről.Megerősödött. Talán túlságosan. Én pedig hányszor adtam hálát ha a migrén magához szólította és legyengítette, akkor ha csak kis időre is lett enyhébb a szorongásom, de enyhébb lett. Persze mindig visszanyerte az erejét. Az erejét, a hatalmát legfőképpen felettem, hisz én voltam a lány és baszná meg, én jöttem a mágikus női ági sorban. Mindig mondogatta, karácsonykor, szülinapkor, hogy szeret - sose éreztem igazán. Később aztán sorra jöttek a felismerések, az anyját se szereti. Nem szereti, aki szeret, az nem így viselkedik. Aki szeret, az esetleg elmegy a férjéért a kórházba, akkor is ha kiengedik. Kinyírna, ha tudná mikről írok, de mindezt sose mondtam el neki. Mama 80. szülinapja? Ő nem érti, mégis mitől vagyok hányingerig rosszul, ő nem érti. Soha semmit se értett.
Sose voltam normális a szemében, mert ugye nem véletlen, hogy a születésem után a Bárcziba került. Mindig keresett bennem valamit, hibát, zavart, testi vagy épp érzelmi zavart vagy mást, később személyiségzavart ami jött, de nem voltam sose oké. Ha valakit megszerettem, akár barátkoztam, sose volt jó, nem jártam bulizni, minden szilveszterkor otthon néztük a tv-t, sose voltak barátaim, folyamatosan szorongtam, csendben voltam, tűrtem, és úgy éltem, hogy már félig halott voltam aztán rátaláltam az írásra. Az ajtómban állt, mondta, mondta a sok mérget, én pedig zokogva üvöltöttem, hogy húzzon el. A hasamba beleült a kő és zokogtam. Minden szava véres tű volt a szívembe, A magány, a sose leszel szerelmes, vagy hogy mélyen érezni képtelen vagy.
Tizenévesen kezdett magába szívni a szégyen sötétsége. Folyamatosan megszégyenített, mert nem köszönök hangosan, nem tátom elég nagyra a szám a fogorvosnál, nem pattogok az ő kénye-kedve szerint, a cigánylányok igényesebbek mint én, hogy nézek ki már megint, egyáltalán ássam el magam. Úgy kullogtam mögötte mint egy utolsó senki. Egy alkalommal a városba menet kimondta a tutit, amire ő persze nem emlékszik: SZÉGYELL. AZ ANYÁM SZÉGYELL. OTT EGY PILLANATRA MEGÁLLT AZ IDŐ, A SZÍVEM SÖTÉT SZÜRKE FELHŐK ÖVEZTÉK. Aztán a menzesz is valamiféle szégyenfolt lett, ha valahol véres lett bármi, már rettegtem kivinni a lepedőt mosásba, rettegtem mindent meglát és lassan szorongásba fordulva elkezdtem mindent eltitkolni, de nem minden lehetett. 6.-os voltam . Görcsölt a hasam, rettegtem megmozdulni, magába zárt a kórus, hasmenés, mire kirohantam késő volt. SZÉGYEN. SZÉGYEN. Segített elsikálni az iskolában a dolgot, otthon meg még inkább lebaszott, miért dobom be a cuccaim csak így ... Véletlenül se éreztem magam szarul. Hosszú évek teltek, mire terápián tudtam beszélni erről.
Aztán 20 éves korom után elindult egy késői lázadás. Akkor kezdődtek a durvulások. Szekrénynél ordítva zokogva, igyekezve nem behódolni a hatalmának, ő csak állt ott fölém magasodva, lángokban állt a tekintete. Ha rá gondolok, ma is elfog a rettegés. A hangja, a fenyegetés, hogy már csak az ablakon át menekülhetek, ne is erőlködjek. Volt, hogy túlpörögtem a szorongástól, ütöttem, ő lefogott , - Te engem nem ütsz meg! - De megütlek! - gondoltam, de már nem volt hangom - védenem kell magam, más úgyse fog. Néha a hosszú karmaival kapaszkodott, vagy a hajamat ráncigálta, gyűlöltem.
Lassan biztossá vált, hogy nem szeret. Biztossá vált, hogy más tizenéves lányokkal elcseverészik, telt az idő, lassan hagyott el, végül tudtam : nincs többé anyám. Tán nem az ő hibája, az ő szülői folyamatosan cirkuszos környezetében nem sok szeretetet tanulhatott, se az anyjától, se az apjától, se a kettejük cirkuszos viszonyából.
Megtanultam kreatívan írni, hangot kerestem. 22 évesen vagy 23 lehettem már az öngyilkosságon gondolkoztam, ő meg sírt-rítt , ő nem tud tenni, oldjam meg magam. JA ÉS PERSZE Ő NEM ÉRTI, VÉLETLEN SE.
Persze a nagy maci is lassan, ahogy engem kicsinált, ahogy tépett, ahogy a szavaival úgy gyomron vágott, ütköztem a falnak és inkább fizikailag kívántam lassan a pofont, felszívódott az emlékeiből is. Elmondta éppen elégszer karácsonyokkor, majd ahogy nőttem, úgy tűnt el a nagy maci halála és a gyerekkorának a hiánya. Mit tenni ilyenkor, a saját gyerekünkön bosszulunk meg dolgokat, Nem, nem, gyerekek, a felnőttnek már nem illik se nagy maci, se kis maci , se dzsungel könyve, se a kakaó. (ezt a napokban éreztem, hogy lehet gáz és lehet rohadtul gyerekes dolog, de kívánom, pedig csak egy gyerek iszik kakaót)
Lassan de biztosan szűnik meg bennünk a kislány, eltemetjük őt az összes fájó emlékünkkel együtt. Bár felnőttként is legalább úgy vágyjuk a szeretetet, amit sose kaptunk meg, sose érezhettünk igazán, hogy mindent megteszünk érte, addig teperünk amíg végleg fel nem adjuk és szomjazunk lelkünk sivár, száraz sivatagában. S mikor éjszakánként ránk telepszik a magány - a maciba sírjuk létünket. Nem nagymaci, csak közepesmaci, de mégis valaki aki velünk van és itt már majdnem mindegy, mennyi idősek vagyunk, hiszen a családi őscirkuszok, az állandó színjátszás, a folyamatos hazudozás, a zárt ajtók mögött való megbújás, az egész baszott beszűkült világunk oda juttatott ahol most vagyunk. Amit zárt ajtók mögé kellett rejteni - és amikről mindenki azt hiszi hazudok, aki a család szép és rendezett felét ismeri - most máshová viszem zárt ajtók mögé és ott egy másik zárt ajtó mögött, beszélhetek.
BESZÉLHETEK, SOKSZOR NEM NÉZEK ODA, ÉS HA MEG IS TUDOK SZÓLALNI, ZAVAR VAN ÉS SZÉGYEN, ÉS ÚGY ÉRZEM, MINDEZ LÉNYEGTELEN. LÉNYEGTELEN, AMIT MONDANI AKAROK, LÉNYEGTELENEK A POKOL KÉPEI, LÉNYEGTELENEK A KÖNNYEIM, LÉNYEGTELEN A LÉTEM, HISZEN MINDIG IS LÉNYEGTELEN VOLT.
S HOGY LÁTOTT E BÁRKI? MÁIG SE TUDOM, DE HA LÁTOTT ÉS NEM SEGÍTETT, TETTESTÁRSSÁ VÁLT. TALÁN VOLT, HOGY MEGPRÓBÁLT, DE TÚL GYENGE VOLT.
NE ÉRJ HOZZÁM! - MA IS CSENG A FÜLEMBEN: NE ÉRJ HOZZÁM! MA MEGÖLELT VALAKI. VALAKI, AKINEK ENGEDTEM, VALAKI, AKIBEN HISZEK, HOGY NEM BÁNTHAT, DE IGAZÁN FÉLEK ELENGEDNI MAGAM, MERT KI TUDJA ....
A MACI MARADT MEG AZ EGÉSZ TÖRTÉNETBEN, MINT EGY KÖZÖS KAPOCS. AZ Ő NAGYMACIJA A VESZTESÉG LELKE KISLÁNY-RÉSZÉBEN, AMI ÚGY ELTŰNT AZ ÉVEK ALATT, MINT A KÁMFOR. ILLETVE AZ ÉN KÖZEPESMACIM, AKIRE MÁR KÜLÖN ÉLVE - KÍVÜL FELNŐTT - KOROMBAN KEZDTEM EL SZÁMÍTANI .... A MACI, AKI MINDENT KIBÍR. KIBÍRJA A FÁJDALMAM ÉS KIBÍRJA A DÜHÖM. NE HARAGUDJ, KÉRLEK - NEM SZABADNA VELED EZT TENNEM - MONDOM BELÜL, AMIT SOSE HALLOTTAM, ÍGY NINCS MINTÁM. FURÁN HANGZIK.
A MACI NYELI A KÖNNYEIM AZTÁN PÁRSZOR AZ ÁGYNAK VÁGOM, HARMADSZOR AKKORA A POFON, HOGY A PADLÓN VÉGZI. CSAK NÉZEK UTÁNA.
- CSALÁDI BÁNTALMAZÁS ÁLDOZATA VAGYOK - SZÓL HOZZÁM A KÉT GOMBSZEM. MÉG MINDIG ZOKOGOK.
NE HARAGUDJ, KÉÉÉÉRLEK! NEM SZABADOTT VOLNA EZT TENNEM!!!! KÉRLEK! KÉRLEK MARADJ VELEM! MÁR CSAK TE MARADTÁL EBBEN AZ ŐSI FÁJDALMAS MAGÁNYBAN! - KÉRLELEM MAGAMBAN ÉS TOVÁBBRA IS POTYOGNAK A KÖNNYEIM.
MEGBOCSÁT, MAGAMHOZ VESZEM, EGYMÁS MELLETT ALSZUNK EL.
