Őszinte szóval már szinte tilos élni,

mindig, mindörökké a hamisság, kitartás forróságában elégni,

miközben igazán senki se kéri,

megéri neked ebben a szaros világban élni,

senki se ejt mély szót, se jót se rosszat,

csak állok az emberek között, a szó más szavakat fosztogat,

és én becsuknám a szemem, nem létezek,

már könnyedén marad a csend, a szónak: ég veled!

Ilyen ez az örömtelen, maga után vonszoló élet,

letompulok, szavaim kedvesek, hamisságtól égnek,

hamisak, míg egyszer robbanok, ki-kitörnek szavak,

a hangom durva, mintha nekicsapódna a falaknak,

és az emberek csak figyelnek, vajon mit gondolnak?

Már ha a hamisság kibukik és szavaim kiborulva csapkodnak,

de beszéltek, folyamatosan mindenki beszél,

az őrület határára sodor a világ, szívem már semmiben se remél,

a szeretet, az együtt, a közelség messziről integet,

csak nyúzom a napokat, a hamisság felém incseleg,

és kedvesnek kell lenni, tettetni hogy belül minden teljesen normális,

majd este jön az üvöltő, öklendező párnába sírás is,

és még mindig egyedül, mindörökké,

mert mi emberi nem az enyém, és mi az enyém, az nem a tiéteké.

Nem tudod, mi fáj, mi éget, sose érdekelt,

a sötétet nem fogadod bennem még mindig, mélyen énekelt,

valami rekedtesen, mély, vörös és fekete, épp mint a pokol köre,

az is egy részem, egyre nagyobb, leszarod, nem vagyok meglepődve,

élj csak magadban a habos-babos-álmodós rózsaszínes világban,

én ha kell minden éjjel üvöltve, öklendezve minden szart kihányok,

az se baj, ha nem vagy velem, kilök a világ, igaz, szabadulj meg tőlem,

már elindultam lefelé a sötét ösvényen.

Már csak a vércukor szintet nézem, kortyolok és a nyugtatót, így kell élnem.