Minek a szó, ha senki se hallgat,

minek pattanjanak érzések a jeges üvegfalnak,

és az ember, a lélek már nem figyel,

együtt érezni szinte kár a rímmel.

Mert ti, ti mindig, nonstop csak beszéltek,

én hallgatok, nem érzek, s hogy velem mi, nem kérded,

csak beszélsz, beszélsz hozzám, én a rámenősség ördögi körében,

csak hallgatok, aztán végül az Élet elfullaszt eképpen.

Én nem bírok, nem bírok többé beszélni, fáraszt,

némasággal fizetem a világnak a magas kamatokkal terhelt árat.

Némasággal, és torkomban a hangszál, izom feszül,

mellkasomból torkomon át törne fel szó, ordítanék rendületlenül,

ordítanám a pofádba, hogy vedd már észre ha sok vagy,

viszont hamar eljön hogy a saját hangom lesz fájdalmas magamnak,

örökké a rohadék beszédre kényszerít a világ,

testem, lelkem sokszor rejt szavakat, a némaság segítségért kiált,

és kerüllek titeket, kerüllek mert fáradt vagyok beszélni,

nagyon szeretnék, de ordítani mégis kész vagyok félni,

kezem útközben a torkom köré feszül,

tartom magam végtelenül, rendületlenül,

csak megyek, némán, senkihez se szólok,

feszítenek a szavak, az általatok okozott mindenféle foltok,

melyek torkomban némaságban panganak,

és mikor kitörök, kimondatlan szavak érzések pattognak az üvegfalaknak,

míg az köröttem szilánkokra össze-vissza törik szét,

és ordítás helyett szerte hánynám az embereket szét,

mintha gyomromból valami tartalom törne a felszínre,

elszorul, üvöltve sírok, lelkem keményen a földre rántom öklendezve.

Ne szólj, ne érints, ne ölelj, talán nem kell, ne is szeress,

csak ülj le mellém, talán még érezhetlek, töltsük meg a csendet.

Végül a nyugtató kesernyéje duplán csúszik torkomon,

remélve hogy nem ragadok valahol álom és éberség között e pokoli félúton.