Sötét szoba mélyén, lelkem rejtekén,

szívem megbújik, többé már nem remél,

magamra hagytál, hangtalan cseng a szó,

csak belül cseng, nem kimondható.

Az élet itt lenn, nem más mint mulandó,

tisztult sötét csend, már nem kavargó.

Nem ismersz, nem ismered életem és létem,

nincs jogod verbalizálni ellenem, bántani eképpen,

mert nem érted, sose fogod érteni a létem,

mert mást kétségesen igen, engem nem érzel.

Szó nélkül hangtalan ülök a sötétben,

már nem bánt a szó, szótlan sötétben mitől kéne félnem?

Benned viszont már nem bízok, elintéztél,

sötét szobámban ülök, lelkem sincs a fénynél,

szótlan, magányban élek a világ külső peremén,

szívem külvilági zajok, emberi szavak töredékén

gördül tovább és a az izzó fény belobban a pokol sötét

függönyén ....

és a lángok körülvette sziklán ott fekszem én,

a szavak kiszáradtak lelkem rejtekén,

eddig se kerestél, nincs már több remény.