Adott egy autizmussal élő és egy borderline szindrómás lány. Nagyon jóban vannak, kifejezetten jól értik is egymást, az élet mégis bevág nekik. Nem elég a saját belső harcaikat megélni, a világ is egy versenypályává változik számukra.

Főleg a  borderline-os küzd a versenyben, mert folyamatosan úgy érzi, alulmarad, alulteljesít.

- Ezt a Veronika pikpakk  megcsinálta ! - hangzik el, talán motivációként de a borderine-ost ez nagyon lehúzza.

Egész életében versengett. Ki a jobb? Na majd akkor is túlszárnyallak, de egyre inkább remeg a keze munkavégzés közben. Hajtás van, míg a másik saját tempójában halad, ő úgy mint egy hajtott ló.

A lóversenypálya pedig nem az ő világa, remeg, de csinálja, napról napra, már nincs más csak a munka, a munka melyben egyre kevesebbnek érzi magát és egyre feszültebb, már szinte megfullad.

A borderline-os  úgy érzi túl sokat várnak el tőle, miközben neki is megvannak a mentális korlátjai.

Két egymástől eltérő mégis hasonló deficit, az egyik vállalható, a másik nem,  az egyik ügyes, a másik eleped egy pozitív visszajelzésért, de mire kapjon pozitív visszajelzést, ha lószart se ér  a munkája.

Mert ő pikkpakk megcsinálja, amin te két napig ülsz. Talán ha nem lenne emellett ezer más feladat, talán én is pikkpakk..... hát de nem, sajnálom.  

Majd túlórázom hogy beérjem a másik amúgy hasonló spektrum-deficittel élő, hasonló munkakörben dolgozó társam.

Amúgy nagyon.... jóban vagyunk, csak hát a munka világa, az egy kemény lóversenypálya.

Vajon mikor ismerik el a borderline-t is úgy mint az autizmust?