Mentem, mentem egymagamban,
szél borzolta szét a hajam,
csak mentem egymagamban,
falak védtek a magasban,
felettem a sűrű égbolt így szólt:
hát a sebekből nem elég volt?
és szél zúgott át fülemen,
a tónál álltam madárlesben,
végtelen és fodrozódó,
önmagamba zárkózó.
Emberek jöttek és mentek,
engem nem ismertek,
a szó bennszakadt, csend terült el,
levegőt szívtam, lélegeztem
és mégis oly fullasztó ez a magány,
a tó és az ég kékjének határán.
