Délutánig aludtam, végre öntudatlan létemben,

azt kérdeztem: a túlvilág ez? Vagy tovább kell élnem?

minden ma az anyák körül forog, forgolódik,

lelkemben mind össze-vissza hánytan hánykolódik.

Feküdtem és oly jó volt ott, a melegben magamban,

érzéstelen voltam az égben valahol, félúton haladtam.

Aztán egyszer kelni és a világ az anyák napját löki,

egyik érzést másik valami furcsa zavarban követi.

Szégyen és bűn tán, nem mindenhol öröm e nap,

van hogy hamis minden, mi övezi az édesanyákat,

és ilyenkor megmondom, mit valóban érzek,

kimondani tán igen, kínos csend, de írni nem félek.

Féltem én már eleget Tőletek és Tőled,

szégyen övezte depresszióval tagadok emelt fővel

mert senki nem tudhatja meg, hogy itt mi nincsen rendben,

sose volt és túlontúl sokáig hallgattam a belső feszes csendben.

Mikor az ágyban feküdtél és elhajtottál minket,

zokogás tört rám, én voltam önző és rossz, kiöltetek belőlem minden kincset,

bár így is létezik még ember aki bennem kincset talál,

tudod, ha nincs érzelmi sérültség, nem lesz az egyetlen kiút a halál,

de bennem a könny már kiutat nagyon ritkán remél,

más emberekkel szerepeket többé jól vigyáz, nem csereberél,

mert Te nem vagy, tán igazán mellettem sose voltál,

és a szívemben már nincs angyali mécses-égető oltár,

nincs fény, mert ahonnan jöttem, szégyen van, véresen vöröslő sötétség,

és gyakran csak feszült csendben hallgatok, ellenem a többség,

de közben néha ordítani, ordítani vágynék, átordítani a falon,

figyelj rám is baszki, megszülettem , én is itt vagyok a túloldalon.

Azóta is tűrök, tűrtem fájdalmat és könnyeket észrevétlenül,

megtanultam csendben sírni, miközben ordítottam volna ki, mi minden feszül,

és te nem voltál ott, akárhová mentünk bennem a szégyen ült,

kimondtad, kimondtad azt is, hogy már a kórházban másé volt normális,

és te irigykedtél, mindig irigykedtél mert mindig volt más anya és más lány is,

sajnálom, csak ... sajnálom, hogy nem olyan lettem, hogy csak gond volt velem,

és ma is van, de már megtartom magamnak, senkire , rád se terhelem,

s ha mégis azt mondanám, minden a legnagyobb rendben,

ha egyedül leszek, könnyek tolulnak, és a lelkemben senkit se lelek,

senkit se, de se magamat se téged, szavaid rongyosra tépték lelkem,

én ütöttem - nem akartalak bántani, de te kiharcoltad hogy cselekedjem,

senki nem volt mellettem, s magamat ellened védenem kellett,

szemed szikrákat szórt, szavaid mérgeket , fájdalmat termeltek.

Fájnak ezek a napok, tudom, hogy mindkettőnknek fájnak,

de magamra hagytál - mert nem tudsz mit - mentetted magad mikor nekimentem volna a halálnak,

és azóta is nap mint nap körbejár a sötétség,

és sokan - ahogy te is tagadod - nem fogadják el ezt a részem, ez nem kétség,

pedig ott van, belőled belém az évek alatt átszökött,

kisgyerekkoromtól mindenféle szorongás üldözött,

ma már ismerem, kezelem őket, de az életembe nem vágylak vissza,

segítséggel megértettem, hogy elvesztettelek, az éltető vizet néha a halál sötétje issza,

és mikor a víz alatt vagyok, a hangok, a zúgás, mint a magzatvízben sodorva,

visszavisz oda, abba az akkor még biztonságos pontba.

Aztán akarva akaratlan muszáj volt jönnöm, és az őrült feszültségbe kerültem,

nem tudtál sose igazán ott lenni, így teltek az évek és magamba merültem.

Máig így élek, mint egy magányos, számkivetett csónak a nádas mélyén,

a föld és a túlvilág, élet és halál közötti keskeny sáv mezsgyéjén.