Szavaid mint pengék fúródtak belém,

ezzel csak távolodtál, nem léptél felém,

boldog családban élve sose érthettél,

velem mint egy senkivel, úgy beszéltél.

Szavaid magányom sötétjét lángokba húzták,

szívemet mint apró rózsatüskék szerteszét szúrták,

és te azt mondtad, a beteljesületlen vágy gondolata baromság,

a szavaink elkezdték lassan kinyírni egymást.

S akkor én azt mondtam, nem csinálom ezt tovább,

többet egy szót se, nem pocsékolom a szavaim rád,

mert minek az olyan ember, ki igazán nem érthet,

szavakat, érzést inkább a holtak szellemeivel cserélek,

és elhiheted, nélküled se lesz nagyobb a magány,

a van és a nincs, az él és az eltűnt nekem már mesés talány,

eltüntettelek, mert  szavaid léked ütöttek lelkemben,

jobb a szótlan lét mint verbál-harcolni minden jött-ment emberrel,

ki sokszor alig-alig ismer, tán utoljára az oviban 5 évesen látott,

joga nincs megítélni szavaim, érzéseim és a lelki valóságot,

mindig csak a harc ... a harc ... mindig csak verbál-harcolni,

elfáradtam, a rózsatüskék szúrnak, apró sebekből vérzek,

de te tudom, nem tehetsz róla, hogy mi körülöttem, nem érted,

nem érted, hisz te a saját környezetedben át sose élted,

nem kellett a szavaidtól rettegve, mindent meggondolva félned,

és most eltüntettelek, láthatatlanná váltam számodra,

érzéseim zuhannak a sötét magányos árokba,

de nem bánom, nem bánlak, hogy veled a verbál-harcnak vége,

eleget pörögtem már, s lenulláztam magam örökké megértést remélve,

és csak pörögtem és pörögtem és a verbál-harc egyre ment,

ha végleg kimerülök, kiiktatlak, s ez valamiféle csendet teremt,

de jobb ez a magány mint lelkem szétpörgetve meg nem értetten,

csak pörögve, aztán már csak szaggatottan, félősen több rétegben,

a szív már csak összefoltozva, itt árnyékban, amott fényekben,

már alig, már alig mer élni szóbeli életben.