Vársz, tán beszélned neked sincs kivel,

ezért torpedózol engem, beszélgetnél velem,

vagyis beszélnél hozzám, hallgatnálak csendesen,

gyomromban tán apró csomó-sereg terem.

Mit gondolsz? Újra  a csapdádba lépek?

Körötted, már ennél  jobban félek,

és hogy mi van velem, igazán, sose érdekelt,

nem volt biztonságom, nem volt védelem,

és te csak beszéltél hozzám, az agresszív lételem,

terjedt szét és számomra nem volt védelem,

mert mindig elintézted, hogy csak te és én játsszunk,

szívünk a porban fetrengett, szavakat, ütéseket hánytunk,

vagy ha nem szavakat, sűrű, nehéz könnyeket,

de mondd, tőled ki védhetett volna akkor meg?

Te és Én, készültség és szorongás ma is az életem,

nem tervezek szavakba bonyolódni, ha nincs védelem.

Hisz szavak a szívemet eleget sebezték,

odaüt, karmol és a hajban a tépés

a sebekből ma is vér folyik, ez előttem nem kétség.

Sose tudtad, tán ma se érted ezt az egészet,

meghúzom magam, lapulok a fűben, többé nem beszélek.

Hisz ... félek, félek, biztonságot már nem is remélek,

az életem néma csönddel adózik a fájdalomnak, de élek,

néma csenddel adózik, és harcol a hangért mit elvettél tőlem,

a lelkem darabokra cincáltad, se testből, se lélekből nem kapsz többet belőlem.