Dalban írom, hallhatatlan,

érzéshullám, kimondhatatlan,

érthetetlen? megfoghatatlan?

Dalban írom. Hallhatatlan.

Ez vagyok Én, Hallhatatlan,

szólsz hozzám, megfoghatatlan,

mondanám, de kimondhatatlan,

nem tudom, tán hallhatatlan.

Ott ülök én, jegyzet végett,

szavakat keresgélek,

te figyelsz, így inkább élek,

kimondani néha félek.

Tőled félek? Szavaimtól?

Oly belső az, mind oly kóbor,

próbálgatom, lassan szólok,

türelmes vagy, figyelsz, a szó ott

átér és végre kapcsolódunk,

érzed, küzdök mégis szólunk,

lassan, lassan érünk egymáshoz,

és a szó utat talál társához.

Érzed, hogy mi bennem, nehéz,

versekbe áll, beszélgetni nem merész,

ha jegyzet van, kapaszkodik,

ha semmi nincs, ahhoz ragaszkodik.

Mert ő ott van, akkor is, ha én szótlan,

ülök ott, megfoghatatlan,

de a csendből szó szól ki halkan,

kezét nyújtja láthatatlan.

Furcsa, talán biztonság van,

szavam küzd majd bátorságban,

fogja kezét s a Hallhatatlan,

kimondódik hallgatagban.

Dalban írni mindig könnyebb,

verssor mi szavakat pörget,

s mikor ott, tán félve, halkan,

küzdök minden kis szavammal.

Végre, már talán nem hallhatatlan,

dalban egészen megragadhatatlan,

mondanám én szakadatlan,

félek élni a szavakban.