Advent, várakozás, ablakokban fények,

családokban itt-ott apró gyertyák égnek,

jelzik a kis Jézus hamarosan itt van,

havas-esős decemberi latyakban.

Csak fekszek az ágyon, előttem egy könyv,

sorai idővel összefolynak szemeim mögött,

ekkor félreteszem, és csak fekszem az ágyon,

nem alszok, órák telnek, belém hasít magányom.

Telnek az órák, a kutya a lábamon pihen,

forgolódok jobbra-balra és minden oly idegen,

idegen a szoba, idegenek a falak,

magam vagyok a meleg takaró alatt.

A kutya már izgága, ide-oda ugrál,

menjünk már sétálni, kelljél s inkább velem fussál-.

gondolja ő és néz nagy boci szemével,

én visszanézek rá szívem utolsó erejével.

Majd szemem csukom újra, újabb percek peregnek,

úgy tűnik, elfogadta, visszacsuktam két szemem,

majd újra érzem ám, ide ugrik-oda, rám néz és morog,

menjünk már naaa, kéri és igencsak idegesen toporog.

Csak fekszek, az időt nem érzem.

percek után, órák telnek, minden az üres végtelenben

lebeg, végül kelek, öltözök, odaszólok neki,

megyek már megyek!

Majd mikor újra észhez térek, észreveszem

gyerekek dübörögnek felettem,

fülemhez ütődnek hisztéria és dackorszak zajai,

vagy épp család, társaság beszélgetése, kedves szavai.

Én pedig itt csendben figyelem a hangokat felettem,

próbálom kitalálni mi történhet éppen,

hol gyereksírás, hol beszélgetés hangjai szűrődnek,

át a falakon oda és vissza az érzések meggyűrődnek.

Várakozás, várakozás hangjai és csendjei ezek,

társaság és magány, utolsó napfények és színes fellegek,

mit kéne, nem érzem, a szoba ilyenkor már sötét,

talán..talán..talán egy aprócska gyertya még ég.