Él bennem egy gyermek, kit elnyomott a világ,

a lelke már csak csendben, többé nem kiált,

él bennem egy gyermek, ki magányos e létben,

kell, hogy legyen egy iker, ki vele van az éjben,

él bennem egy gyermek, ki szeretetre vágyik,

szíve gyakran csak didereg és fázik,

él bennem egy gyermek, ki már nem nyújtja karját,

mert oly sokszor okozott csalódást neki ez a világ,

de néha, mikor nyújtja, és azt érzi, fogadják,

két fénylő aura takarja be a térben egymást,

és akkor boldog és már nem keveri bele az anyját,

csak érzi ha szeretik,nyújtja két karját,

amikor már, úgy érzi, meri, körbe szeretet lengi,

és odafonódik de kis szíve kétkedve remegi: 

mi ez? kicsit kattog és zakatol még, kicsit nem meri hinni,

hinni, hogy szerethető és a másikban bízni,

és mégis tán elhiszi, könnyekben tör ki.

Élt egyszer egy lány és a barna mackó,

könnyeit befogadó, melegen tartó,

depresszió, szorongás, hamar nőni kellett,

lassan már nem ismert játékot és könnyedséget,

és üzenetek jöttek, kavargó üzenetek,

generációk gyermek-létei felváltva pörögtek.

...és akkor jött ő, és a lány az ölelésébe fonódott,

mélyen rejtett érzéseiben sok minden felkavaródott,

s ahogy visszagondolt könnyei peregtek,

vágyta a szeretetet de közben sejtjei meg-megremegtek,

furcsán bizsergő, furcsa , nagyon ritkán érzett,

öntötte el, s a benne élő kislány kicsit késett.

A világban nem mutathatod, nem adhatod valós léted,

az életet leginkább robotként éled,

és mikor egy valódi, jól megérzett ölelés a lelkedig ér el,

a kislánynak ezzel semmi más se ér fel,

furcsa a szeretet, sokszor oly távoli ,fénybe burkolt virág,

mit elnyomott a gyermekben a társadalom, az agresszió, a világ,

és aki hol volt - hol nem volt gyökér a talajban,

gyökértelen pihen már a hideg avarban.