Úgy érzem magam, mintha egy gömbben lennék. Ez a gömb gurul, egyre csak gurul, én pedig benne forgok. Egyszer éjszaka van, aztán a másik percben már reggel. Mintha üveggömb lenne. Benne a világ néma , fáradt és hideg. Üveg. Ha hozzáérsz, kemény és hideg. Nem enged érezni semmit, a hidegen kívül. A gömb végig gurul a napokon, én benne forgok és nem szabadulok ki.

Nem szólok, nem beszélek, fáradt vagyok minden hangtól, ami körbevesz. Autók. Emberek. Hangok. Zajok. Fények. A gömb jól zár, tompítja a világot, mégis időnként ideges, ingerült vagyok ...máskor belül nagyon szorongok de minden erőmmel igyekszem ebben a gömbben maradni.

Nincs kapcsolat ... nincs hang ... csak én vagyok, a gömb és a némaság körülöttem. A gömb és annak fagyos simasága.

Mikor olvasztják fel a fagyosságot a könnyek? 

Segítesz érezni?

Üres vagyok, mint csillagok nélkül a végtelen égbolt.

Üveggömbben forgok át az életen.