Zombiként bolyongok, kószálok a világban,

könnyek már nem folynak, létem a magányban,

elhervadt, elaszott virág, levél és gyümölcs,

bennem már úgy néz ki senki se üvölt,

magamra hagytál, nem vagyok jó neked,

nem érdemlem szavad se, se szereteted,

szemem a világ sötétkékjében villog,

a lélek koszos, bűnös, többé már nem csillog,

míg te utad jó kapcsolatokkal, családdal vagy barátokkal írod,

én már magamban ásom a mély sírom,

melyből egy nap kikelek és majd épp így bolyongok,

érzéstelen töröm szét a gömböt, átlátszó üveg-korongok,

mik az üveggömbömből kiszakadt élők,

a fejem tompa, bennem nincsenek már félők,

csak lélektelen aszott zombiként a világban,

könnyek már nem folynak, létem a magányban.

Szótlan hagysz, de tény nem érdemlem szavad,

oly nagy a csend, befele beszél ez az ajak,

számolj el magaddal, bár tudom neked van jobb dolgod is,

családod vagy társad, s vannak barátaid,

mit számítok én már, foszlott testű, aszott zombi,

ez valami torz már, már messze nem emberi,

és a fő, az ilyen pokolbéli gonoszt nem lehet szeretni.

A sírok felett szellemek kezdenek repkedni,

és talán ... talán már nem tudok szeretni.