Köszönöm! Közel kerültem hozzád,

az érzéseket, a hangolódást a könnyeid hozták,

oly közel voltam hozzád és te oly közel voltál,

nem tudhattam, csak éreztem rezgéseid a térben,

nem számított távolság, több száz kilométer sem,

csak te voltál és én ott ültem melletted,

ott ültem és tudtam, most neked nehéz, de nem kell egyedül lenned,

ne félts sose, átjött, éreztelek, nem baj hogy megéltem,

legalább egy kicsit ketten voltunk, te voltál nem más, nem kellett félnem,

s ha nem félek, bátrabb a szó, s sokkal tisztábban érzékelek,

megmutattad milyen kétszáz kilométerrel is együtt lenni két szívnek,

neked ő hiányzott, nekem néha te hiányzol, de ennek semmi ereje,

szívemet a mindennapok hajtó magánya zárja egy ketrecbe,

nem tudom ha hiányzol, vajon fájnia kéne e ?

A könnyeimnek helye itt a térben vajon lenne e ?

Fura, ahogy emberek, egymásnak ismertek és ismeretlenek,

kapcsolódnak egy hosszú láncban, melyben itt-ott a hiány megremeg,

és nem merek belemenni, valóban érezni mindezt nem merem,

nem hiányzik senki, vagyok egy autonóm, magányos lételem,

egy magányos üvegkocka vagy gömb, vagy csak egy szoba,

kinek nincs e világon létezéséhez valódi joga,

és néha, néha valami rést üt az üvegfalon,

vagy én sírok itt, vagy te odaát a túloldalon,

és akkor valahogy összeér az is, ami összeilleszthetetlen,

a fonál újra erős lesz, bár az eltelt éveimért sok csomóval fizettem,

aztán újra elszakad és magam maradok,

újra újra és újra elszakad míg egyszer bele nem halok.