Délutánig aludtam, végre öntudatlan létemben,

azt kérdeztem: a túlvilág ez? Vagy tovább kell élnem?

minden ma az anyák körül forog, forgolódik,

lelkemben mind össze-vissza hánytan hánykolódik.

Feküdtem és oly jó volt ott, a melegben magamban,

érzéstelen voltam az égben valahol, félúton haladtam.

Aztán egyszer kelni és a világ az anyák napját löki,

egyik érzést másik valami furcsa zavarban követi.

Szégyen és bűn tán, nem mindenhol öröm e nap,

van hogy hamis minden, mi övezi az édesanyákat,

és ilyenkor megmondom, mit valóban érzek,

kimondani tán igen, kínos csend, de írni nem félek.

Féltem én már eleget Tőletek és Tőled,

szégyen övezte depresszióval tagadok emelt fővel

mert senki nem tudhatja meg, hogy itt mi nincsen rendben,

sose volt és túlontúl sokáig hallgattam a belső feszes csendben.

Mikor az ágyban feküdtél és elhajtottál minket,

zokogás tört rám, én voltam önző és rossz, kiöltetek belőlem minden kincset,

bár így is létezik még ember aki bennem kincset talál,

tudod, ha nincs érzelmi sérültség, nem lesz az egyetlen kiút a halál,

de bennem a könny már kiutat nagyon ritkán remél,

más emberekkel szerepeket többé jól vigyáz, nem csereberél,

mert Te nem vagy, tán igazán mellettem sose voltál,

és a szívemben már nincs angyali mécses-égető oltár,

nincs fény, mert ahonnan jöttem, szégyen van, véresen vöröslő sötétség,

és gyakran csak feszült csendben hallgatok, ellenem a többség,

de közben néha ordítani, ordítani vágynék, átordítani a falon,

figyelj rám is baszki, megszülettem , én is itt vagyok a túloldalon.

Azóta is tűrök, tűrtem fájdalmat és könnyeket észrevétlenül,

megtanultam csendben sírni, miközben ordítottam volna ki, mi minden feszül,

és te nem voltál ott, akárhová mentünk bennem a szégyen ült,

kimondtad, kimondtad azt is, hogy már a kórházban másé volt normális,

és te irigykedtél, mindig irigykedtél mert mindig volt más anya és más lány is,

sajnálom, csak ... sajnálom, hogy nem olyan lettem, hogy csak gond volt velem,

és ma is van, de már megtartom magamnak, senkire , rád se terhelem,

s ha mégis azt mondanám, minden a legnagyobb rendben,

ha egyedül leszek, könnyek tolulnak, és a lelkemben senkit se lelek,

senkit se, de se magamat se téged, szavaid rongyosra tépték lelkem,

én ütöttem - nem akartalak bántani, de te kiharcoltad hogy cselekedjem,

senki nem volt mellettem, s magamat ellened védenem kellett,

szemed szikrákat szórt, szavaid mérgeket , fájdalmat termeltek.

Fájnak ezek a napok, tudom, hogy mindkettőnknek fájnak,

de magamra hagytál - mert nem tudsz mit - mentetted magad mikor nekimentem volna a halálnak,

és azóta is nap mint nap körbejár a sötétség,

és sokan - ahogy te is tagadod - nem fogadják el ezt a részem, ez nem kétség,

pedig ott van, belőled belém az évek alatt átszökött,

kisgyerekkoromtól mindenféle szorongás üldözött,

ma már ismerem, kezelem őket, de az életembe nem vágylak vissza,

segítséggel megértettem, hogy elvesztettelek, az éltető vizet néha a halál sötétje issza,

és mikor a víz alatt vagyok, a hangok, a zúgás, mint a magzatvízben sodorva,

visszavisz oda, abba az akkor még biztonságos pontba.

Aztán akarva akaratlan muszáj volt jönnöm, és az őrült feszültségbe kerültem,

nem tudtál sose igazán ott lenni, így teltek az évek és magamba merültem.

Máig így élek, mint egy magányos, számkivetett csónak a nádas mélyén,

a föld és a túlvilág, élet és halál közötti keskeny sáv mezsgyéjén.

Beszélgetésük helyszíne és a négy résztvevő kiléte anonym, nem hozzáférhető. 

I. felvonás

Szereplők:

X, Q  és egy adott ponton bekapcsolódó Y

Z nincs jelen

X :

1996 óta depresszióval kezelnek - mondja halkan, diszkréten, de nincsenek nagyon a közelben, feltételezhető ha többen lennének, nem lenne ilyen nyitott - Q tudja - teszi hozzá.

Q hallgat, mert hát mit tudna mást, X gátlástalan szövegelésbe kezd. Q szívesen hallgatja.

X Q-hoz :

Te, és mi van Z-vel? Tudunk róla valamit? 

Q :

Hát itt-ott, mindig tanít valahol.

X :

Mert én ismertem ám Z-t régről ...... megvan annak is a maga baja. Meggyőződésem, hogy mániás.

X és Q kitárgyalják Z-t . Z ekkor már régen nincs jelen.

Y :

Felháborodik de ezzel együtt kezd rosszul lenni. Kezdődik a hasfájás, a feszülés, nem lesz ez így jó. Nem tud elmozdulni. Fejét lehajtja. Épp eltűnni készül a süllyesztőben, hogy amit eddig tökéletesen leplezett és takart kemény munkával, kiderülhet, továbbra is takarja és ehhez minden erő kell. Megbújik szégyenében. 

X:

A vérnyomáscsökkentő mellé mi az a két antidepresszáns. Mert szedek gyógyszert. Reggel és este kell bevenni. Itt vannak az unokák .... hát jól akarok lenni.

Q :

Hallgat. Mi mást tehetne. Z gátlástalanul szövegel nem törődve senkivel és semmivel maga körül.

Y :

Kezd egyre rosszabbul lenni.

Befejezhetné. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő hány gyógyszert szed és mikor és milyen baja van. Z gondjaihoz végképp semmi köze, akkor se ha állítja , jóban van vele - gondolja.

X és Y:

X:

Miért hajtod le a fejed? Érintett vagy? Mert akkor abbahagyom .....

Y  felemeli a fejét és amilyen határozott erővel akkor épp képes, így szól:

Nem. Nincs semmi baj.

X:

Ne is legyen.

Y gondolja :

Elmehetsz Te a jó büdös picsába. Abbahagyni épp akkor szokta mindenki, amikor már kicsinált. Gátlástalan egy nő vagy. Gondolsz te egyáltalán arra, hogy a másiknál a dolgok közepébe gyalogolsz? Amúgy bazdmeg, Z életéhez is mi közöd van neked? Hozzám mi közöd van? Egész életemben színjátszok és leplezem a lelkem zavarait és jössz te és pillanatok alatt lerombolsz minden gondosan épített helyileg alkalmazott védőfalamat! Mert nem mindenki beszél ám ezekről ilyen halál nyitottan és látványosan mint te. Van, aki szégyenben nőtt és szégyenben él és nem tudhatod mikor gyalogolsz a szar közepébe. Hát most belegyalogoltál, úgyhogy nagyon gyorsan húzz innen a picsába, amíg szépen mondom! 

Lassan X lelép. 

Y és Q újra maguk maradnak. Egy időre a téma elhallgat.

II. felvonás

Szereplők:

Q és Y

X kilépett

Z nincs jelen

Q :

Z, - ahogy X is mondta - diagnosztizáltan bipoláris  - Y : és bazdmeg, ezt te is honnan a picsából állítod? vagy csak erősíted X-et ?  - nála így és így jött ki a mánia - és mesélt és mesélt és mesélt Z-ről mindenféle dolgot persze Z jelenléte nélkül.

Y :

Elámulva hallgat, de zavarja, hogy Z-ről mint diagnosztizált bipolárisról van szó.

Q :

..... de nem akart gyógyszert szedni .... - Y : ezt már megint honnan a jó büdös francból? - kezd besokallni - 

Q: (mesél tovább)  .

... mert amúgy Z segítőkész ember volt és jól elbeszélgetett itt mindenkivel, azért mondogatják meg hiányolják sokan - Y : fasza, tán kevésbé vágódok be, nincsenek olyan képességeim mint Z-nek - de - folytatja Q - nem tudták, mi áll minden hátterében.

Y :

Kezd ideges lenni és kezdi sajnálni Z-t. Mennyi mindennel küzdhet, mennyire magányos lehet sokszor, hogy minden a férfiak és a szexualitás fele hajtja. Kezdi érteni. A történetek mögött meglátja a rejtőzködő magányos Z-t, aki ugyanúgy szenved, csak más taktikákat használ az élethez.

Y végül mérhetetlen eltelítődik a sok szarral, hogy X és Q útjára indították eme párbeszédet a depresszió és a bipoláris zavar világából. Egyszerre válik zavaróvá, egyszerre szégyenné, de minden erőt bevet hogy leplezze önmagát és bár mindenki úgy beszél Z-ről mint valami nagyon gázos nőszemélyről, Y elkezdi igazán érteni. Hiszen, bár ő maga sem ismeri, csak egyszer találkozott Z-vel de hallott már annyit, hogy átérezzen a falakon és összeérjenek a belső árnyékok minden zavaró tényező ellenére.

Te nem tudtad, hogy szavaid mélyen a lelkembe vágnak,

csak pofáztál és mondtad megállíthatatlanul, nem éreztél gátat, 

én persze tűrjelek, viseljelek el mert ha nem, engem kivágnak,

de te csak mondtad, nem is gondolkodtál, hogy tán ártasz.

Nem csak ez, mindenki más mentális gondjairól is a pletyka,

kiverte a lelki biztosítékom a jó büdös francba,

mi közöd neked hozzá vagy épp hozzám?

Az, hogy érintett vagyok e ? Itt lett erőm fogytán,

ha tudnád mennyit dolgoztam azon, hogy takarjam, leplezzem magam,

és te ezt a kemény és óvatos belső melót tönkre vágod pár laza mondattal.

Lehet neked a depresszió valami eszméletlen nyitott téma,

de sokaknak igenis vele jár a sötét árnyék séma.

Fejem lehajtottam, gyomrom összeszorult, körém gyűlt az árnyék,

szégyen borított, sötét felhők között úszott a tájék,

észrevetted, talán a látható szégyen árult el, nem érdekel,

szavaiddal a gondosan felépített maszkomat darabokra tépted el.

Sajnos, így vagy úgy, ha nehezíted is a kibaszott  létem, akkor is élnem kell.

Köszönöm! Közel kerültem hozzád,

az érzéseket, a hangolódást a könnyeid hozták,

oly közel voltam hozzád és te oly közel voltál,

nem tudhattam, csak éreztem rezgéseid a térben,

nem számított távolság, több száz kilométer sem,

csak te voltál és én ott ültem melletted,

ott ültem és tudtam, most neked nehéz, de nem kell egyedül lenned,

ne félts sose, átjött, éreztelek, nem baj hogy megéltem,

legalább egy kicsit ketten voltunk, te voltál nem más, nem kellett félnem,

s ha nem félek, bátrabb a szó, s sokkal tisztábban érzékelek,

megmutattad milyen kétszáz kilométerrel is együtt lenni két szívnek,

neked ő hiányzott, nekem néha te hiányzol, de ennek semmi ereje,

szívemet a mindennapok hajtó magánya zárja egy ketrecbe,

nem tudom ha hiányzol, vajon fájnia kéne e ?

A könnyeimnek helye itt a térben vajon lenne e ?

Fura, ahogy emberek, egymásnak ismertek és ismeretlenek,

kapcsolódnak egy hosszú láncban, melyben itt-ott a hiány megremeg,

és nem merek belemenni, valóban érezni mindezt nem merem,

nem hiányzik senki, vagyok egy autonóm, magányos lételem,

egy magányos üvegkocka vagy gömb, vagy csak egy szoba,

kinek nincs e világon létezéséhez valódi joga,

és néha, néha valami rést üt az üvegfalon,

vagy én sírok itt, vagy te odaát a túloldalon,

és akkor valahogy összeér az is, ami összeilleszthetetlen,

a fonál újra erős lesz, bár az eltelt éveimért sok csomóval fizettem,

aztán újra elszakad és magam maradok,

újra újra és újra elszakad míg egyszer bele nem halok.

Ide figyeljetek, tököm teli veletek,

menjetek a jó büdös picsába gyerekek! 

Hogy nem lehetek őszinte, nem lehetek önmagam,

mert az üveghez minden szó szorongva koppan,

mert higgyétek csak el, vannak érzéseim,

csak elfojtott, meg nem élt, mert vannak kétségeim,

szabad e nekem előttetek, van e jogom szabadon érezni,

nincsen már válaszom, és nem fogtok kérdezni,

nem lehet már őszintén, mert hallgatom mindig a dumát,

csak még jobban szorongok, és nincs válasz igazán,

mert nem bízok a szóban, sose bíztam tán.

S mert levéded magad ha rossz az energia?

S hogy nem szólsz soha többé hozzám? - értem, nem csoda.

De nem érdekel ám, nyugi, hagyj tényleg egyedül,

megélek így vagy úgy, rendesen vagy veszettül,

de kérlek, ne lökd nekem a felesleges szöveget,

és ne akarj annyira megszakadva segíteni, csak figyelj egy csöppet,

mert ha szeretetet érzek, nem vagyok hálátlan

de oly könnyen maradok magányomban önmagam,

és talán, tessék, egy szerethetetlen érzelmi torz vagyok,

emberi kapcsolatok nem járnak, emberi szót , gyengédséget nem kapok,

ha tudok , adok, de esélytelenségemben élem esélytelen életem,

és ha te azt mondod nekem, hogy "ég veled" , én vissza, "ég veled",

magasról teszek rád és törlöm a lelkemmel ki a seggemet,

és nem várom, hogy értsd mit érzek, én is érezhetek,

lehet emberi torz vagyok, mert az lettem mellettetek,

ne is szóljatok hozzám, éljétek a nyamvadt kis életetek! 

Lájkoltad a szépet, a világosat, mindig tagadtad bennem a sötétet,

de a sötét mindig is részem volt, nem fogom tagadni miattad? - értetted?

Mert mit számítok én, hogy hogy és mit érzek,

de már nem gondolok Rátok többé, magamban élek,

és nem kell, sose kell többé félned,

jól játszok és színpadon is maradok míg élek, értem és érted,

de nekem is vannak érzéseim, gondolkozz el ezen kérlek.

Zombiként bolyongok, kószálok a világban,

könnyek már nem folynak, létem a magányban,

elhervadt, elaszott virág, levél és gyümölcs,

bennem már úgy néz ki senki se üvölt,

magamra hagytál, nem vagyok jó neked,

nem érdemlem szavad se, se szereteted,

szemem a világ sötétkékjében villog,

a lélek koszos, bűnös, többé már nem csillog,

míg te utad jó kapcsolatokkal, családdal vagy barátokkal írod,

én már magamban ásom a mély sírom,

melyből egy nap kikelek és majd épp így bolyongok,

érzéstelen töröm szét a gömböt, átlátszó üveg-korongok,

mik az üveggömbömből kiszakadt élők,

a fejem tompa, bennem nincsenek már félők,

csak lélektelen aszott zombiként a világban,

könnyek már nem folynak, létem a magányban.

Szótlan hagysz, de tény nem érdemlem szavad,

oly nagy a csend, befele beszél ez az ajak,

számolj el magaddal, bár tudom neked van jobb dolgod is,

családod vagy társad, s vannak barátaid,

mit számítok én már, foszlott testű, aszott zombi,

ez valami torz már, már messze nem emberi,

és a fő, az ilyen pokolbéli gonoszt nem lehet szeretni.

A sírok felett szellemek kezdenek repkedni,

és talán ... talán már nem tudok szeretni.

Volt egyszer, hol nem, pár dimenzióval arrébb létezett a bolyongó lelkek vidéke. A bolyongó lelkek valaha emberekbe költözve éltek a földön, de ezek az emberek annyira egyedül voltak a lenti, földi, emberi világban, hogy mozgásuk, létezésük lelassult, akaratuk, tettvágyuk, motivációjuk az emberi kapcsolatok keresésére egészen elfogyott, így testi és lelki működésük feltűnően gyengült. Így történt ez minden alkalommal amikor az emberek, a többiek együtt voltak, a békésboldogmeghitt ünnepekben, amikor mindenki vidám volt, jött a tavasz és virágzott az élet. A bolyongó lelkek gazdái ekkor érezték magukat igazán gyengének mindenféle szociális valami emberi, gondolok rád - szeretlek - erősítés, pár szó, kapcsolódás nélkül. Ilyenkor lelassultak, legyengültek, lelkeik pedig mint bolyongó lelkek elhagyták a testüket és felemelkedtek kissé a másik dimenziók közé a többi hasonló lélekhez. Az emberek viszont nem mindig lettek eközben halottak, csak érzéstelenné, gyengévé váltak,bármire is képtelennek érezték magukat. Hirtelen minden fájni kezdett. Fájt, hogy még csak el se olvassák üzeneteiket, fájt körbenézni, fájt, hogy mindenkinek létezik valaki az ünnepekre. A bolyongó lelkek gazdáinak nem is létezett olyan hogy ünnep, vagy szabadnap. Sőt, csak még jobban legyengültek az ominózus napok magányában. Csak úgy kóboroltak, kószáltak a világban, miközben lelkeik tőlük függetlenül bolyongtak mögöttük majd aztán felemelkedtek és egy időre elhagyták gazdájukat. Az emberek pedig hiába keresték magukban az érzéseket, a lelket, ezt a valami kis többet, amitől az ember ember, érzésekkel élő-lény, nem találták többé. Csak lelassulva kószáltak, motiválatlan, céltalan, embertelen.

Azt kívánták, bár visszatérne beléjük bolyongó lelkük és együtt emelkednének a magasba más bolyongó lelkekkel találkozni, mert ha egy van, akkor van több is. Így kívánta Lili is, akinek tipikusan ilyen bolyongó lelke volt. Néha kivált a lányból és magára hagyta úgy mint az összes többi ember is Lilit. A lány úgy döntött tesz azért, hogy újra egyesüljön a lelkével de ehhez végzetes dolgokat kellett tennie. Lili csak úgy kerülhetett a felsőbb dimenziókba ha a földi élete megszűnik. Így egy nap úgy döntött, elő a késsel és nekiment az őt körülvevő üveggömb falának, a szilánkok szerte pattogtak itt-ott megsebesítve a lányt. Végül ott feküdt a földön, körülötte az üveggömb darabjaira esve, apróbb-nagyobb szilánkok szerte, vére lassan csöpögött, szíve egyre lassabb ritmusban dobbant, míg végül pulzusa már alig volt észlelhető, összemosódott előtte a világ, amikor egy kis szürkés-ezüstös foltot észlelt maga felett lebegni. 

A lélek, a bolyongó lélek belőlem - hisz visszajött - mosolyodott el Lili halálában. Tudta, hogy ő mint ember megszűnt létezni. Az ezüstös - kicsit koszosnak tűnő lélek lágyan visszaköltözött belé és Lilit már nem húzta a földre a gravitáció. Teste könnyű lett mint a madártoll ahogy a lélek emelte, és emelte, így haladtak a távoli dimenziók felé.

Lassan Lili megismerte a bolyongó lelkek dimenzióját, azokét, akik valahol menny és pokol között ragadtak. Valaha ők olyan emberekben éltek akiket kínzott a magány, akikkel az embertársak nem foglalkoztak,, akik valószínűleg rosszak voltak, vagy vétkesek, akik nem  Istennek tetsző életet éltek. A többi ember ezt megszagolta, és kizárta őket az emberi társadalomból. Gyakran odalenn is egy lelkileg és fizikailag lelassult, magányos, mégis érzéstelen robotszerű életet éltek. Mintha önmaguk szellemei lettek volna, egy érzéstelen torz, egy zombie aki itt ragadt a földön emberi köntösbe bújva. Nem sokuk élt valóban sokáig, mert kevesen bírták közülük ezt a fajta létezést. Ennyire egyedül, szeretni és kapcsolódni képtelenül, ez nem emberi, ez nem emberi szívnek való lét - szívük egyre lassabban dobogott, pulzusuk csökkent, gyakran még emberi létükben át-átszédelegtek a túlvilágra.

Minek is maradnék? - gondolta sokszor Lili is benn az üveggömbben. Minek maradni? Kellek én itt bárkinek is ? -gondolta miközben a fizikai test kószált, a lélek pedig valahol félúton bolyongott a felsőbb dimenziók között.

Ahogy haladtak, érezte hogy teste könnyebbé válik és hogy az ezüstösen koszos lelke lassan emeli.

- Rossz vagyok? - kérdezte gondolatban. Rossz vagyok, gonosz és vétkes, sose érdemeltem igazán szeretetet.

Ahogy elgondolkodott, már fenn is volt a bolyongó lelkek vidékén, ahol az ezüstös-koszos lélek kireppent belőle és Lili lezuhant az első sötét felhőre. Itt még a felhők is koszosak voltak és sötétek, belül persze ott volt a víz, Lili el nem sírt igaz könnyei, de ebből a felhőből, amin ma Lili szelleme tanyázik - és ahol rengeteg egyéb más bolyongó lélek található - sose fog az eső lehullani a földre.

Hogy miért? Mert soha de soha nem éri meg, soha többé nem éri meg a földön élő bolyongó lelkek gazdáinak sírni az emberek kegyetlen, fájó és gyakran nagyon bonyolult világa miatt.

Mondd meg őszintén; Rossz vagyok?

Elkerülsz, szeretetet nem kapok,

olyan magányosak ezek a napok,

a halálba fonódik egy csepp élet,

rossz vagyok? - mondd meg kérlek.

Bennem megbújó gonosz fuvallatok,

és itt vannak ezek a hosszú napok,

üveggömbömbe zártan kószálok,

mindenhol emberek, te, ti és mások,

párok, barátok, egész kis családok,

az érzéseim az üveggömbbe bezárom,

rossz vagyok, talán megérdemlem a halálom,

magamra hagysz, belül valami fura nyom,

rossz vagyok, ki sose érdemelnélek,

és amíg még élek;

szólj hozzám kérlek,

kimondani sose vétek,

rossz vagyok, könnytelen élek,

egyedül hagytál, de már nem félek,

az ajtót az orrodra vágom ha kell,

rossz vagyok, belül sötétben élek.

Ne gondold , hogy egy percig is sírni fogok érted.

Szeánszot tartottam,

Lelkembe az ördög vájt karmokkal,

a Halál ölelésébe szorított és oly egyedül voltam,

embert nem értem el hát szeánszot tartottam.

A levegőbe füstölő felhői szálltak,

érzéseim oly nehézzé váltak,

és a vörös édes lé csak folyt le torkomon,

a Halál lépkedett a sötét hegyormokon.

A füstfelhő csak szállt felfele,

a levegőt és a lelkem szürkén permetezve be,

és az agyam lassan elkábult, nem volt kinek mondanom,

hogy  csak a Halál áll itt az oldalamon,

Mellettem gyertya lángja, az is halvány, apró,

a földi lét múló, az ember mulandó.

Szeánszot tartottam.

A lelkem kuporgott sötét markodban,

nem lehetett, hát nem szóltam,

rád néztem, túl sok mindent láttam arcodban,

ijesztő volt, újabb kortyok, és egyre kábultam,

míg az agyam teljesen le nem állt.

Szeánszot tartottam.

Úgy érzem magam, mintha egy gömbben lennék. Ez a gömb gurul, egyre csak gurul, én pedig benne forgok. Egyszer éjszaka van, aztán a másik percben már reggel. Mintha üveggömb lenne. Benne a világ néma , fáradt és hideg. Üveg. Ha hozzáérsz, kemény és hideg. Nem enged érezni semmit, a hidegen kívül. A gömb végig gurul a napokon, én benne forgok és nem szabadulok ki.

Nem szólok, nem beszélek, fáradt vagyok minden hangtól, ami körbevesz. Autók. Emberek. Hangok. Zajok. Fények. A gömb jól zár, tompítja a világot, mégis időnként ideges, ingerült vagyok ...máskor belül nagyon szorongok de minden erőmmel igyekszem ebben a gömbben maradni.

Nincs kapcsolat ... nincs hang ... csak én vagyok, a gömb és a némaság körülöttem. A gömb és annak fagyos simasága.

Mikor olvasztják fel a fagyosságot a könnyek? 

Segítesz érezni?

Üres vagyok, mint csillagok nélkül a végtelen égbolt.

Üveggömbben forgok át az életen.