Megbeszéltük, előre elképzeltem, milyen lesz veled,

elképzeltem, hogy sétálunk és beszélgetünk egyet,

nem tudom mi volt a gond, talán én sem bíztam benned,

hogy amit mondasz, úgy fog történni, s most könnyek áznak bennem,

mert jogos volt ; nem vártál meg, már te se, magamra hagytál,

üres volt a napom, forró, izzadós, és sivár,

lelkem a szúrós fű és a szárazság szerteszét szúrta,

te pedig a pasiddal indultál az útra.

Most már biztos vagyok abban, hogy pótolható, mellőzhető vagyok,

a szeretettelen, kemény, szétszakadó létbe zuhanok nagyot,

anno kedves második anyám, már nem bálványozlak,

érzések csapódnak jeges lélek-falaimnak,

és fellángoló forróságban úsznak a csalódás könnyei,

mit kezdjek ezek után, megéri szólni még? hagylak menni,

már te is mellőzöl, a szavadban kurvára nem lehet bízni,

remélem, jó napod volt, én este kezdtem alkohollal sírni,

mert ha már te se, akkor egyre inkább fáj a lét,

a pokolba kívánom a világ fasza kis társas életét,

és ha még bárki is azzal jön hogy az ember társas lény,

azt szívem sziklájáról letaszítom végleg én.

Őszinte szóval már szinte tilos élni,

mindig, mindörökké a hamisság, kitartás forróságában elégni,

miközben igazán senki se kéri,

megéri neked ebben a szaros világban élni,

senki se ejt mély szót, se jót se rosszat,

csak állok az emberek között, a szó más szavakat fosztogat,

és én becsuknám a szemem, nem létezek,

már könnyedén marad a csend, a szónak: ég veled!

Ilyen ez az örömtelen, maga után vonszoló élet,

letompulok, szavaim kedvesek, hamisságtól égnek,

hamisak, míg egyszer robbanok, ki-kitörnek szavak,

a hangom durva, mintha nekicsapódna a falaknak,

és az emberek csak figyelnek, vajon mit gondolnak?

Már ha a hamisság kibukik és szavaim kiborulva csapkodnak,

de beszéltek, folyamatosan mindenki beszél,

az őrület határára sodor a világ, szívem már semmiben se remél,

a szeretet, az együtt, a közelség messziről integet,

csak nyúzom a napokat, a hamisság felém incseleg,

és kedvesnek kell lenni, tettetni hogy belül minden teljesen normális,

majd este jön az üvöltő, öklendező párnába sírás is,

és még mindig egyedül, mindörökké,

mert mi emberi nem az enyém, és mi az enyém, az nem a tiéteké.

Nem tudod, mi fáj, mi éget, sose érdekelt,

a sötétet nem fogadod bennem még mindig, mélyen énekelt,

valami rekedtesen, mély, vörös és fekete, épp mint a pokol köre,

az is egy részem, egyre nagyobb, leszarod, nem vagyok meglepődve,

élj csak magadban a habos-babos-álmodós rózsaszínes világban,

én ha kell minden éjjel üvöltve, öklendezve minden szart kihányok,

az se baj, ha nem vagy velem, kilök a világ, igaz, szabadulj meg tőlem,

már elindultam lefelé a sötét ösvényen.

Már csak a vércukor szintet nézem, kortyolok és a nyugtatót, így kell élnem.

Minek a szó, ha senki se hallgat,

minek pattanjanak érzések a jeges üvegfalnak,

és az ember, a lélek már nem figyel,

együtt érezni szinte kár a rímmel.

Mert ti, ti mindig, nonstop csak beszéltek,

én hallgatok, nem érzek, s hogy velem mi, nem kérded,

csak beszélsz, beszélsz hozzám, én a rámenősség ördögi körében,

csak hallgatok, aztán végül az Élet elfullaszt eképpen.

Én nem bírok, nem bírok többé beszélni, fáraszt,

némasággal fizetem a világnak a magas kamatokkal terhelt árat.

Némasággal, és torkomban a hangszál, izom feszül,

mellkasomból torkomon át törne fel szó, ordítanék rendületlenül,

ordítanám a pofádba, hogy vedd már észre ha sok vagy,

viszont hamar eljön hogy a saját hangom lesz fájdalmas magamnak,

örökké a rohadék beszédre kényszerít a világ,

testem, lelkem sokszor rejt szavakat, a némaság segítségért kiált,

és kerüllek titeket, kerüllek mert fáradt vagyok beszélni,

nagyon szeretnék, de ordítani mégis kész vagyok félni,

kezem útközben a torkom köré feszül,

tartom magam végtelenül, rendületlenül,

csak megyek, némán, senkihez se szólok,

feszítenek a szavak, az általatok okozott mindenféle foltok,

melyek torkomban némaságban panganak,

és mikor kitörök, kimondatlan szavak érzések pattognak az üvegfalaknak,

míg az köröttem szilánkokra össze-vissza törik szét,

és ordítás helyett szerte hánynám az embereket szét,

mintha gyomromból valami tartalom törne a felszínre,

elszorul, üvöltve sírok, lelkem keményen a földre rántom öklendezve.

Ne szólj, ne érints, ne ölelj, talán nem kell, ne is szeress,

csak ülj le mellém, talán még érezhetlek, töltsük meg a csendet.

Végül a nyugtató kesernyéje duplán csúszik torkomon,

remélve hogy nem ragadok valahol álom és éberség között e pokoli félúton.

Gyermeki lélek írja a történetet,

előtted attól a perctől mint bűnlánc örvénylett,

szerettem volna jó és elfogadott lány lenni,

a szeretetért mindig próbáltam megfelelni,

de neked sose lehetett, ma is bennem szorul az élet,

utánad már minden egyes embertől félek,

néha figyelem őket, nem vagyok a nagyvilág része,

abnormális szinten lett az évek alatt lelkem széttépve,

darabokra szakadt hamarabb mint hinnéd,

tanítottál, éreztettél, valahol üzentél, menj minél messzebb innét,

szakmád szerint is tanítottál, de a Valós Másik Élet veled bújócska volt,

minden társas helyzetben hogy mi voltam? Sötét szégyenfolt.

Mert nem voltam olyan, - milyen? - az ideális, akit vártál.

hamar elkezdett bennem forogni, nem csak menny, pokol, ördög, sátán,

volt ki mondta: tudod mibaj? hamar kellett felnőnöd,

ültem mellette és szorongásom elfullasztott, nem jutottam levegőhöz,

majd mentem ki a levegőre, hol egyedül a szabad térben,

jobb volt mint zártan sokakkal teljes emberi közelségben,

mert lásd, így is, így is elmúltam 30 éves,

a nyugtató keserű nyelvemen, a világ emberi moraja félelmetes,

és játszok, mindörökké játszom, játszom hogy minden rendben,

pedig nagyon nincs, sose volt, mióta gyermeked lettem,

itt is - ott is - amott is a szégyentől remegtem, maradtam számodra kezelhetetlen,

sokszor fohászkodtam bocsánatért, hogy belőled születtem,

hogy annyi fájdalmat okoztam, de te se voltál sose igazán mellettem,

ma is félek, ha egyszer meghalsz, a magam bűnének fogom hinni,

hisz teltek hosszú évek, és annyi zsarolást  sikerült lelkembe beinni,

nem akarok neked gond vagy csak egy nagy kolonc lenni,

játszok míg kell, szépet és hazugot, csak a világ legyen képes életfogytig elhinni,

megszűntem a felnőttet,

s a gyermeket szeretni.

Mintha a nővérem lennél, velem vagy, szeretsz,

veled nincs tabu, kérdezhetek, s ha úgy, beszélhetek,

mert érzed amit érzek s én is érezlek téged,

hagylak elmenni aludni, ha nagyon szépen kéred.

Hagylak, mert veled már talán biztonságos a lét,

hogy másnap se hagysz egyedül, talán már nincs ki fél

néha napközben ha pörög körülöttem a világ,

érzés tör fel és a falamon, amit tartanom kell, könny törne át,

hogy van aki még mindennek ellenére is szeret,

és oly nehéz ez, lelkemben a könnyek foglalnak helyet,

és nagyon szorongok, mint egy zombi, némán élek,,

kinek lelke helyén fekete lyuk, tudom, milyen a pokolbéli élet,

és bár nem, gyakran azt érzem nem beszélhetek, maradj kérlek,

nem kell semmiféle szerepjáték, össze a szívek érjenek.

lelkek lelkeket tisztán értsenek s ha kell, védjenek,

Mintha kicsit a nővérem is lennél, fura néha az élet,

fura ha ember lehetek, szeretet van és nincs mitől féljek.

Szavaid mint pengék fúródtak belém,

ezzel csak távolodtál, nem léptél felém,

boldog családban élve sose érthettél,

velem mint egy senkivel, úgy beszéltél.

Szavaid magányom sötétjét lángokba húzták,

szívemet mint apró rózsatüskék szerteszét szúrták,

és te azt mondtad, a beteljesületlen vágy gondolata baromság,

a szavaink elkezdték lassan kinyírni egymást.

S akkor én azt mondtam, nem csinálom ezt tovább,

többet egy szót se, nem pocsékolom a szavaim rád,

mert minek az olyan ember, ki igazán nem érthet,

szavakat, érzést inkább a holtak szellemeivel cserélek,

és elhiheted, nélküled se lesz nagyobb a magány,

a van és a nincs, az él és az eltűnt nekem már mesés talány,

eltüntettelek, mert  szavaid léked ütöttek lelkemben,

jobb a szótlan lét mint verbál-harcolni minden jött-ment emberrel,

ki sokszor alig-alig ismer, tán utoljára az oviban 5 évesen látott,

joga nincs megítélni szavaim, érzéseim és a lelki valóságot,

mindig csak a harc ... a harc ... mindig csak verbál-harcolni,

elfáradtam, a rózsatüskék szúrnak, apró sebekből vérzek,

de te tudom, nem tehetsz róla, hogy mi körülöttem, nem érted,

nem érted, hisz te a saját környezetedben át sose élted,

nem kellett a szavaidtól rettegve, mindent meggondolva félned,

és most eltüntettelek, láthatatlanná váltam számodra,

érzéseim zuhannak a sötét magányos árokba,

de nem bánom, nem bánlak, hogy veled a verbál-harcnak vége,

eleget pörögtem már, s lenulláztam magam örökké megértést remélve,

és csak pörögtem és pörögtem és a verbál-harc egyre ment,

ha végleg kimerülök, kiiktatlak, s ez valamiféle csendet teremt,

de jobb ez a magány mint lelkem szétpörgetve meg nem értetten,

csak pörögve, aztán már csak szaggatottan, félősen több rétegben,

a szív már csak összefoltozva, itt árnyékban, amott fényekben,

már alig, már alig mer élni szóbeli életben.

Túléltelek.

17 éves korom óta velem van a lelked,

egy szál gyertya ég és ma te hiányzol,

fontos vagy számomra, veled enyhül magányom,

én ma átléptem a bűvös határunk,

mikor összetört körülöttünk minden vágyunk,

és te nem bírtad, a vonat elé vetetted magad,

és én akkor maradtam magamra, ma is hiányzol,

de igenis tudom, nem vagy te annyira távol,

térben is időben lelkeink mindig összeértek,

hogy miért tetted, mindig értettelek.

Egy szál gyertya, hiányzol nagyon,

remélem hallod odaát túl a mennyei falon,

tudom, hozzád szólhatok amikor árad a magány,

mert te érted, mi bennem, hallak át a mennyek falán.

Túléltelek.

Túléltelek,  és most köszönöm meg égi segítséged,

amikor mellettem voltál és segítetted, hogy éljek,

és bár néha érzem úgy, értem, helyettem haltál,

mennék utánad, válnánk mi ketten a szavak angyalává,

mikor a világ  csendes és nyomaszt az üresség,

rád gondolok és velem vagy, nincsen már kétség,

mert mi ketten azóta, sok éve időben összeértünk,

azóta szeretlek, értelek és érezlek, szavakat cserélünk,

én veled lettem volna, de talán a szellemlétben jobb neked lenni,

szólj hozzám kérlek! A csendben elmosódó hangok berregni

kezdenek és kivehetetlen ez a szellemi lét,

mintha a valós emberi létben a fülnek egy rádió lenne, és a  tét,

az Élet, szólj hozzám, kérlek! 

Köszönöm. Hallak. Tán belül meghaltam de kívül még élek,

gyere hozzám közelebb, kérlek! 

Érints, érezzem, ha a hűvös szellőtől a karomon feláll a szőr,

tudom, velem vagy, összeér halál és élet, szellem és emberi bőr,

mennék utánad, igyekszem érteni, miért kellett menned,

megérteni, elfogadni, hogy különc létedben nem találtad itt a helyed,

épp csak egy hasonlóan különc és magányos lány az égbe kiált :

- Szólj hozzám , Attila! Szólj hozzám , Halál!

Egy szál gyertya.

Harminchárom.

Eltelik az éjszaka.

Túléllek talán.

Jópár embernél ez az egyik legstresszesebb napja az évnek.

Igen, megint elérkeztünk az évnek ezen részéhez, egy naphoz, mely sokakat rettegéssel tölt el. Sokan az év legrosszabb napjaként tartják számon, míg mások számára szinte hasonlóan szép ünnep mint a Karácsony vagy a Hálaadás. Ezen a napon, május második vasárnapján, a kulturális elvárások szinte erőltetik ezt a sziruposságot mindenféle csillogással, üdvözlőkártyákkal, rózsával, és különféle kinyilatkoztatásokkal mint például " A világ legjobb anyukája" vagy épp "Nincs az anya szereteténél hatalmasabb". Mi, akik még kapcsolatban vagyunk a nem szerető és kétségtelenül mérgező anyukánkkal gyakran végezzük érzéstelen kóvályogva az üzletek soraiban, keresve valamit , ami egy kis szerencsével nem árulja el és nem hagyja cserben belső énünket.

Ahogy egy olvasónk mondta : UTÁLOM, UTÁLOM, UTÁLOM EZT AZ ÜNNEPET. IGEN, SZERETEM AZOKAT A RESZKETŐ, BIZONYTALAN LÁBON ÁLLÓ ÜDVÖZLŐ KÁRTYÁKAT, AMIKET A FIAIM ADNAK NEKEM, DE A KIRÁLYNŐ MEGKÖVETELI AZ IRÁNYÍTOTT ELŐADÁST, ÉS EZ MINDEN ÉVBEN EGYSZERŰEN CSAK KIBORÍT. 

Azok , akiknek már nincsen meg a kapcsolat, titkos módszerekkel oldják meg : kitérnek a vasárnapi terveiket érintő kérdések elől, és remélik hogy képesek lesznek elterelni saját figyelmüket egészen addig mígnem az óra elüti az éjfelet és hála az égnek, ismét itt a hétfő.

IDŐNKÉNT ÚGY ÉREZHETED, MINTHA TE LENNÉL AZ EGYETLEN ...  DE NEM TE VAGY

Az ok , amiért Anyák napján a nem szeretett lány annyira szörnyen érzi magát, az az a fajta elhatárolódás mi által ő az egyetlen olyan lány a Földön, akit nem szeret az anyukája. Amint az előzőekben is írtam, rájöttem, hogy ez az érzés, mi szerint túlságosan is mások vagyunk mint mindenki más, legalább annyira káros, mint az anyai szeretet hiánya. Miután mindez gyerekkorban kezdődik, a sehova se tartozás mély érzékelése elleni egyetlen védelem - miután, ha a saját anyád nem szeret, akkor ki fog? - a tagadás és a reménykedés. A gyerek bebiztosítja magát afelől, hogy az ő anyja se más mint más anyák, és talán amiket mond, nem is igazán gondolja komolyan ; a tagadás a felnőttkorban is éveken át tarthat. Viszont , ha a reménykedés oldaláról nézzük, a gyerek mindig hinni fog valamiféle varázslatban, ami megszeretteti őt az anyával, és megerősíti a gyereket abban a biztonságos áramlásban, hogy az anya szeretheti, de ez a reménykedés a legtöbbjük számára úgy tűnik nem jár lejárati idővel. Az az érzés, hogy ő nem tartozik sehova, minden olyan érzelmi kötődést beszennyezhet, amit a nem szeretett lány felnőtt korában kialakít magának ; teljesen együtt tud létezni annak az örömével, hogy kialakíthatja a saját szerető családját, ami kb minden, ami a valós eredeti biológiai családja nem volt. 

Az elidegenedés valósága egyáltalán nem olyan ritka és szokatlan ahogy a legtöbb ember gondolja ; ez csak éppenséggel egy erősen védett titok.  Ahogy bizonyára vannak boldog és gyengéden összetartó családok, a diszfunkció jóval gyakoribb mint ahogy azt gondolnánk.

4 MÓDSZER, HOGYAN KEZELD AZ ANYÁK NAPJÁT, HA KAPCSOLATBAN , VAGY MÉRSÉKELT KAPCSOLATBAN VAGYTOK

Talán nehéz érzelmi egyensúlyban maradni  a kultúra és a társadalom különféle üzeneteivel, hatásaival, első és legfontosabb tennivaló, hogy dolgozz érzéseid kezelésén legalább annyira mint az elvárásaidon. Ez egyetlen vasárnapot érint egy évben, és igen, egyben túl is lehetsz rajta.

1. NE KÖTELEZD EL MAGAD A MÁGIKUS GONDOLKODÁS MELLETT

Ha még reménykedsz abban, hogy kapcsolatod az édesanyáddal még megjavítható vagy megváltoztatható, próbáld meg nem meglátogatni ezen a vasárnapon. Ha még mindig az a szokásod , hogy a kedvére tegyél. az elvárásaid legyenek reálisak és kérlek, emlékezz, az újraegyesülő nagy jelenetek, amikben az anya van leginkább jelen, csak a filmekben történnek meg.

2. ÁLLÍTS FEL HATÁROKAT

Emlékezz arra, hogy felnőtt vagy és senki nem nyomkodhatja a gombjaidat hacsak te magad nem engeded.  Készíts terveket, amik megtartják mindazt, amit fejben kezelni tudsz ; ha van egy családi összejövetel. ahol csak a szokásos játékok és kivételezések kerülnek színpadra, gondolkodj el azon mire hogy fogsz reagálni az idő előrehaladtával. Nincs szükség arra, hogy konfrontálódj,  de igenis emlékezz arra, hogy van beleszólásod abba, mások hogy bánnak veled. A sértegető viselkedés sosincs rendben, még Anyák Napján sem. - megjegyzés: az öcsém mikor elmondott minden önző dögnek, miközben azt egyáltalán nem vette észre, hogy anyánk viselkedése se normális : fekszik az ágyban és elküld minket a francba? Ezzel nincs baj? -

3. NE TÉGY TÖBBET, MINT AMENNYIRE AZT HISZED, KÉPES VAGY

Amikor az egész világ arról beszél, milyen csodálatosak az anyák, nem nehéz bűnösnek és hálátlannak érezni magad ; amikor elgondolkodsz - megjegyzés: a külvilág rendszeresen ezzel okoz az emberben bűntudatot - öltöztetett, volt fedél a fejed felett, táplált (mindezek olyan dolgok, amik törvény által előírt kötelességei voltak ) , veszteni fogsz a bűntudat elleni harcban.  Ha úgy érzed, muszáj őt ünnepelned, tedd mindezt kezelhetővé ; nem akarsz több drámát azzal, hogy túlvállalod magad. 

4. VEDD ÉSZRE MAGADBAN AZ AMBIVALENCIÁT  (megjegyzés: ez a legnagyobb szívás az egészben, ami minden emberi kapcsolatot megnehezít)

Ne ragadj bele a felhajtásba, habár elvárják tőled , hogy a show része legyél, hiszen Anyák Napja van; gondold át, mivel akarsz anyukádnak előállni és mi formálja a gondolkodásodat. Ha egészen leredukálod a kapcsolatot egy telefonhívásra, vagy egy hívás nélküli üdvözlőkártyára, emlékeztesd magad az okokra, miért is választottad ezt az utat. Még így is benne lehetsz az oldódás / megoldás folyamatában, amit a könyvemben ( Daughter Detox: Recovering from an Unloving Mother and Reclaiming Your Life; ) " a konfliktus magjának" hívok. 

Ezt a központi, legbelsőbb konfliktust úgy határozom meg, mint a két folyamat között feszülő vontatott harcot, miszerint, egyre ügyesebben felismered hogy anyád sértegetve, nem tisztelve a lényed és mérgezve kezelt, és neked még mindig szükséged van  a szeretetére és a támogatására.  Ebben a kontextusban, ambivalensnek lenni teljesen normális, és nem hurcol magával se szégyent se bűntudatot, mindannak ellenére amit a társadalmi kultúra közvetít.

4 DOLOG , AMIT MEGTEHETSZ, HA NINCS MÁR KÖZTETEK KAPCSOLAT

Élénken emlékszem, úgy a húszas éveimben lehettem, amikor elidegenedtem az anyámtól és szinte átküzdöttem magam ezen a vasárnapon, miközben a barátaim kinn szórakoztak és ünnepelték az anyukájukat ; nekem fájt a magány, látva azokat az anya-lánya párokat. együtt reggelizni, és menő éttermekben nevetni. Néha magam elé képzelem a fiatalabb énem , ahogy nézi a felnőtt énem a most már felnőtt lányommal és kegyetlenül féltékeny vagyok. 

Ha nincs kapcsolat, az nem gyógyít meg ; csak teret hagy gondolkodni és lélegezni. Ezért, habár azt választottad hogy elidegeníted magad , az Anyák Napja még fájhat. 

Itt van számodra pár módszer, amivel áteshetsz ezen a napon.

1. A TÁRSADALMI NYOMÁS ELLENÉRE SE VEDD MAGADRA A SZÉGYENT

Ez nem a tiéd, hogy te birtokold, mert nem volt benned elég erő, hogy megváltoztasd azt, ahogy az anyád kezelt ; ez mindig is Róla szólt, sose Rólad, kifejezetten akkor amikor még kicsi voltál és egy fedél alatt éltetek. Az anyukádnak szeretnie, támogatnia kellett és kielégíteni az érzelmi szükségleteidet, és nem tette. Gyerekkorodban és később nem volt elég erőd megváltoztatni a kapcsolatot, és mivel megszakítottad vele a kapcsolatot, még mindig azt mutatja hogy nincs elég erőd hozzá. Csak saját magad változtathatod meg, nem mást.

. 2. HASZNÁLD ARRA A NAPOD, HOGY GYÁSZOLOD AZ ANYÁT , AKIT MEGÉRDEMELTÉL

A gyász a gyógyulás aktív része, és az Anyák Napja épp jó nap arra, hogy összerendezd, milyen anyát szerettél volna, milyenre lett volna szükséged, és kellett volna, hogy legyen. Vizualizáld ezt az anyát és add hozzá a különféle minőségeket, amik ehhez a képhez passzolnak, mint például gondoskodás, kedvesség, összehangolódás, majd ha szeretnél, írj róla. Egy teljesen másféle veszteséget  fogsz ezek után tapasztalni, a szükségleteid a középpontba kerülnek kiemelt törvényességgel.

3. DOLGOZZ A GYÓGYULÁSON ÉS AZ ÖNMAGADDAL VALÓ EGYÜTTÉRZÉSEN

Használd arra ezt a napot, hogy megünnepeld, milyen messze jutottál, és légy kedves, szeretetteli magaddal. Egy gyakorlat a könyvemből népszerű lett az olvasóim körében : válassz ki egy képet a fiatalabbik önmagadról ( ez lehet egészen kisbabakori, gyerekkori, vagy bármi más) és tölts időt azzal, hogy úgy nézed, mint egy idegen akár.  Mit látsz ebben a lányban, amit az anyukád nem látott? Egyre tisztábban és tisztábban fogod érzékelni értékességed és a benned rejlő kincseket. - megjegyzés: otthon mikor előkerültek kisgyerekkori képek, néha,  rendszeresen sírógörcsöt kaptam, nem egyszerű képeket nézegetni

4. ÜNNEPELD MAGAD

Igen, ünnepeld magad önmagad teljességében minden tökéletlenségeddel együtt és csinálj valamit amit szeretsz, vegyél magadnak valami számodra fontos, jelentőséggel bíró ajándékot : ha vannak gyerekeid, ez nem nyomja el az ő ünneplésüket; ebben csak te vagy magadnak. Mutasd meg magadnak mennyire értékeled magad és gondold is úgy. 

és...a legrosszabb esetben emlékezz, a vasárnapból egyszer csak hétfő lesz. Mindig így ismétlődik.

Mentem, mentem egymagamban,

szél borzolta szét a hajam,

csak mentem egymagamban,

falak védtek a magasban,

felettem a sűrű égbolt így szólt:

hát a sebekből nem elég volt?

és szél zúgott át fülemen,

a tónál álltam madárlesben,

végtelen és fodrozódó,

önmagamba zárkózó.

Emberek jöttek és mentek,

engem nem  ismertek,

a szó bennszakadt, csend terült el,

levegőt szívtam, lélegeztem

és mégis oly fullasztó ez a magány,

a tó és az ég kékjének határán.

Sötét szoba mélyén, lelkem rejtekén,

szívem megbújik, többé már nem remél,

magamra hagytál, hangtalan cseng a szó,

csak belül cseng, nem kimondható.

Az élet itt lenn, nem más mint mulandó,

tisztult sötét csend, már nem kavargó.

Nem ismersz, nem ismered életem és létem,

nincs jogod verbalizálni ellenem, bántani eképpen,

mert nem érted, sose fogod érteni a létem,

mert mást kétségesen igen, engem nem érzel.

Szó nélkül hangtalan ülök a sötétben,

már nem bánt a szó, szótlan sötétben mitől kéne félnem?

Benned viszont már nem bízok, elintéztél,

sötét szobámban ülök, lelkem sincs a fénynél,

szótlan, magányban élek a világ külső peremén,

szívem külvilági zajok, emberi szavak töredékén

gördül tovább és a az izzó fény belobban a pokol sötét

függönyén ....

és a lángok körülvette sziklán ott fekszem én,

a szavak kiszáradtak lelkem rejtekén,

eddig se kerestél, nincs már több remény.